1. - Esély az esélyteleneknek

Nem igazán volt időm csendben felfogni és értelmezni azt, amit Zayn mondott, ugyanis a másik fiú szinte azonnal csattant erre a mondatra, jelezve, hogy nem igazán kellene ilyesfajta megjegyzéseket tennie.
- Zayn. – nézett rá figyelmeztető pillantással Liam. – Ehhez neki semmi köze. – célzott rám, miközben abba az irányba pillantgatott, ahova a legidősebb társuk lelépett.
Nem sértésként fogtam fel ezt tőle, mivel tudtam, hogy nem annak szánta, bár tény és való, hogy nekem ehhez semmi közöm, bármi is játszódik éppen le a fiúban. De a kíváncsiság természetesen azonnal maga alá gyűrt, így továbbra is értetlenül megráztam a fejemet, mondván, fogalmam sincs, miről beszélnek.
- Hosszú. – legyintett Zayn, és azzal a lendülettel a barátnője felé fordult. – Nem iszunk valamit? – kérdezte egy vigyor kíséretében.
- De. – vágta rá Perrie kicsit gyorsan, mire bocsánatkérően rám nézett. – Nem gond?
Megráztam a fejemet, és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Menjetek. – bólintottam, ő pedig bólintott, és belekarolt a mellette álló fiúba, majd pillanatokkal később már ott sem voltak.
Kettesben maradtam hát Liammel, aki még mindig kicsit kényelmetlenül feszengett, nem tudva, mit kéne mondania az előbbi jelenettel kapcsolatban. Volt egy sanda gyanúm, hogy ennek több minden áll a hátterében, mint gondolnám, ugyanis a kisebb dolgokat általában megosztja velem, de a nagyobbaktól igyekszik megkímélni. Na, nem mintha nem bízna meg bennem vagy hasonló, de ő tipikusan az a fajta ember, aki nem szereti a saját problémáit kivetíteni másokra, de nagyon úgy tűnt, ez alkalommal szívesen kibeszélné magát.
- Akarsz róla beszélni? – csúszott ki a számon, mielőtt még végiggondoltam volna, ez jó ötlet e.
Meglepetten felkapta a fejét, mintha rosszul hallana, majd körbenézett, és miután felmérte, hogy pont a buli központi területén vagyunk, elkapta a karomat, és annál fogva húzott maga után. Tippem sem volt, merre találhatunk egy olyan helyet, ahol kettesben tudunk beszélgetni anélkül, hogy belebotlanánk bárkibe is, ugyanis az eddig látottak alapján voltunk vagy hatvanan, és ez csak a medence és a házban tartózkodók összesítése, ki tudja, hányan kóboroltak hátrébb, eldugott helyet keresve a… bele sem tudok gondolni mibe. De hát Troy bulijai ilyenek voltak, és aki eljött, előre számított arra, hogy talán olyat fog látni, amit nem igazán szeretett volna.
Mindenesetre nagyon úgy tűnt, Liam tudja, merre kell mennünk, a határozottságából legalább is ez jött le, és valóban nem is tévedett, nem sokára kiszúrtuk, hogy a garázs belső falánál nem tartózkodik senki. És mivel hát nekünk a beton is tökéletesen megfelelt, nemes egyszerűséggel helyet foglalhattunk ott.
- Na, végre. – sóhajtott. – Már azt hittem, nincs egy szabad hely ezen az egész telken.
- Szerintem ez csodának számít, ha jobban belegondolok. Legutóbb be sem fértünk az ajtón, annyian voltak.
- Igaz. – biccentett, és kissé elkomorodva a ház irányába nézett. – Azért reménykedtem benne, hogy ez az este jobban fog alakulni. Nem csak nekünk, neki is.
Tudtam kire céloz, mire a bennem felgyülemlő kérdések igyekeztek utat törni, de előbb ismernem kellett az alap sztorit.
- Amikor Zayn azt mondta, hogy… - kezdtem, azonban már közbe is vágott.
- Zayn-nek sajnos igaza volt, bármennyire is próbáljuk szépíteni a dolgokat, semmi sincs rendben, előtted is kár titkolni, nyilván hallottad, mi történt Peruban. – mondta.
Igen, valóban hallottam, ahogy az egész világ, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy tele volt vele a média, és akkora botrány lett egy ötperces videóból, hogy még hetekkel később is a gúnyolódó emberekről lehetett olvasni. Amikor az ismerőseimről, illetve barátaimról hallok ilyesfajta hírekből, sokszor elgondolkozom azon, vajon ilyenkor mi járhat a fejükben, amikor elkövetik ezeket a hibákat. Oké, mindannyian követünk el hibákat, ezt én is tudom, de valamiért engem nem vonz a nyilvános megaláztatás, illetve igyekszek minden ilyen helyzetet elkerülni. Nem csak azért, mert ezzel a rajongóimnak mutathatok rossz példát, hanem mert ott van a családom, és ott vannak a barátaim, a menedzsmentről nem is beszélve, akik elvárnak tőlem valamit. És nekem azt a valamit teljesítenem kell, ha tetszik, ha nem.
- Hallottam, de nem tudtam, mi igaz és mi nem. Mármint, oké, láttam a videót, ki is szúrtam, hogy nem egy szimpla cigizés lett felvéve, de fogalmam sem volt, hogy direkt került fel a netre, vagy tényleg véletlenül. – mondtam végül.
- A helyzet az, hogy ezt még mi sem tudjuk. – horkant fel Liam. – Ez a röhej az egészben. Semmit sem mondanak el, és akkor csodálkoznak azon, hogy mindenkinek kezd elege lenni, és mindennek a tetejében még Louis-t sem tudják kezelni. De hát őt mi sem…
Felkaptam a fejemet a mondatának végére, és megpróbáltam összerakni magamban egy normális képet, de még mindig hiányos volt.
- Mi van vele? – böktem ki. – Mármint, érted…
Megvonta a vállát, miközben maga elé meredt. A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni, azon kívül, hogy bármi is történik most a bandájában, az nem valami pozitív dolog.
 Nincs alkalmunk olyan sokszor beszélgetni az ilyen komolyabb témákról, így a legtöbb mindennel nem vagyok tisztában, bár némileg több betekintésem van a világába, mint egy kívülállónak. Amit tudok, hogy egy ilyen munka baromi sok mindennel együtt jár, amiben jelentős szerepet játszik a stressz és a feszültség, és akkor ott van az, hogy mások irányítanak.
- Azt nem tudom megmondani neked – kezdte. – hogy ez az egész mikor kezdődött. Sőt, szerintem el sem kezdődött, hirtelen már a közepén voltunk. Az egész Perus ügy már csak egy a sok közül, de hál istennek, már ha mondhatok ilyet, csak arról tud a nagyközönség, ráadásul az Zayn-t is bemocskolja. De tudod mit? Inkább tudjanak arról az egyről, és higgyenek, amit akarnak, csak ne tudjanak a többiről, ne tudjanak arról, hogy kettejük közül az igazán problémás eset nem Zayn, hanem Louis. Mert ő esett át a ló túloldalára. Ő az, aki kezelhetetlen.
A torkom elszorult, amikor megértettem, mire is gondolt Zayn korábban. Nem téged utál, csak az életet.
A helyzet az, hogy egyáltalán nem ismertem Louis-t. Sem őt, sem a maradék három fiút. Én csak azt tudtam róla, amit a bennfentesektől hallhattam régebben, vagy esetleg olvashattam itt-ott, de abból sem lehetett minden igaz. Nem tudtam milyen ember, illetve milyen a múltja, azt láthattam, amit a legtöbb ember, bár én így sem tudtam rajta soha kiigazodni. Nem mintha kellett volna, elvégre nagyon ritkán találkoztunk, csak azért tudhattuk egymás nevét, mert mindketten ismertnek számítottunk, ő pedig még duplán. Jóformán tényleg idegen voltunk, ezért is gondoltam azt, vicces, mennyire nem feltételeztem volna róla ezt, pontosan úgy, mint a többi ember a földön, ha tudnának a dolgokról. Az én szememben teljesen más volt, bár könnyű ezt mondani egy olyan személyről, akit nem is ismersz rendesen.
- Szóval tényleg utálja az életet? – kérdeztem, miközben felpillantottam rá.
- Én már nem tudok kiigazodni rajta. – rázta meg a fejét. – Ráadásul minden egyre rosszabb, ahogy csinálja a hülyeségeit. Az oké, hogy velünk nem akar beszélni, de már a családját is kerüli, El pedig szóba sem áll vele, amit meg tudok érteni. Mindenkit el akar üldözni maga mellől, csak tudnám miért. Kicsit olyan, mint amikor… tudod.
- Tudom? – vontam fel a szemöldökömet. – Mit kéne tudnom?
Habozott, mintha valami kényes témával akarna előhozakodni, de nekem csak akkor esett le, miről van szó, amikor a szemembe nézett, és ez által ki tudtam olvasni a választ. Lassan bólintottam, jelezve, hogy most már tényleg értem, bár legszívesebben elfutottam volna, mint sem hogy erről kelljen beszélnem.
- Az azért egy kicsit más volt, Liam. – jegyeztem meg, miközben a földre szegeztem a tekintetemet.
- Igen, te legalább túljutottál azon az időszakon, ő viszont a sajátjából vagy nem tud, vagy nem is akar kimászni.
- A kettő között is van egy kis különbség, nyilván észre lehet venni, melyik a kettő közül. – értetlenkedtem.
- Hát sok sikert! Nekünk nem sikerült. – biccentett szórakozottan, majd hirtelen felkapta a fejét, és kissé elmerengve ismét rám nézett.
De úgy, hogy éreztem, itt valami nem stimmel, ez nem egy szimpla bambulás, valami az eszébe jutott. Valami, aminek én nem fogok örülni.
- Talán nem is olyan rossz ötlet… - tűnődött el, és végre hajlandó volt engem is beavatni a gondolatmenetébe. – Figyelj, Av, tudom, hogy ez neked sem olyan könnyű, de talán beválna, ha… nem is tudom, esetleg te beszélnél vele… Mármint, nyilván van ennél sokkal jobb dolgod is, és megértem, ha nem akarsz róla beszélni, de te is átélted ezt a magad módján…
- A magam módján? – vágtam közbe pislogva.
- Nem úgy értettem. – mentegetőzött egyből, és folytatta. – Hanem úgy, hogy ha valaki, akkor egyedül te értheted meg a legjobban, mi folyik most benne. – mondta, bennem pedig megállt az ütő.
Nem igazán értettem, hogy, csak mert három évvel ezelőtt volt pár nehéz hónapom, mitől tudhattam, mit érez valaki, akit még csak nem is ismerek, illetve, nem is ismerem a problémáját, elvégre nagyon úgy tűnt, még Liam és a többiek sincsenek annyira tisztában vele. De volt valami Liam hangjában, ami arra késztetett, hogy nem mondhatok nemet, bármennyire is tartok Louis haragjától, amit előbb vagy utóbb megkapok, ha kiderül, miért keresem fel. Valami, amit nem tudtam pontosan meghatározni, de valahol a keserűség és a reménykedés között volt, ami a lehető legrosszabb, hiszen ezek szerint már csak a csoda segíthet rajtuk. És amikor feltettem magamban a kérdést, hogy mit kéne tennem, valamiért az oldalam, amelyik arra szavazott, hogy segítsek nekik, jobban maga felé húzott, mint a másik, amelyik a szokásához híven, gőzerővel azon volt, hogy figyelmeztessen, ebből baj lesz.
- Oké. – szólaltam meg, még mielőtt bármit is tehettem volna a bennem kavargó ellentétekkel.
- Oké? Mármint benne vagy? – kérdezte Liam, és a szemében a remény csillant.
- Igen. – válaszoltam érzelemmentes hangon, miközben a szemébe néztem. – Benne. De senki sem tudhat róla rajtad, és a fiúkon kívül. Sem a ti menedzsmentetek, sem az enyém és mindenkinek azt fogom mondani, hogy veled találkozok aznap.
Az első gondolatom az volt, amikor Liam elkezdett hálálkodni, hogy nem tudom mire vállalkoztam, elvégre, fogalmam sincs, mi várhat rám. Nem csak a saját sebeimet tépem fel, hanem olyasvalakiét piszkálom, akinek még egyáltalán nem is forrtak be, így nyilvánvaló a kockázat, már eleve annál is, hogy Louis valószínűleg látni sem akar, nem hogy beszélni akarna velem, főleg nem erről. Igen, nagy valószínűséggel el is fog küldeni a francba, és minden joga meg lesz hozzá.
Miközben visszasétáltunk a házba, meglepetten vettük tudomásul, hogy mindenki kijött a medencéből, és két emberen kívül már szinte senki sem tartózkodott a kertben. Tippem sem volt, vajon hova lett mindenki, de amikor beléptünk a teraszajtón keresztül a nappaliba, minden világossá vált, ugyanis éppen nagyban el voltak foglalva valami ivóversennyel, szokásukhoz híven. Amikor Troy egyik haverja felém nyújtotta a poharat, miszerint csatlakozzak, nevetve visszautasítottam, és inkább elindultam megkeresni Perrie-t, aki nagyon úgy nézett ki, ügyesen felszívódott, de ezt betudtam Zayn hibájának. Nem éreztem magam kényelmetlenül, elvégre a legtöbb embert ismertem, de azért jó lett volna leállni, beszélgetni valakivel, mint sem összevissza vergődni a tömegben. Végül elhatároztam, hogy egy pohár ital kíséretében figyelemmel követem a verseny, így legalább lesz esélyem kinevetni az ócska módon próbálkozó Haroldot, ha már annyira be akart vágódni nálam korábban, de csak a pia megszerzéséig jutottam el, a következő pillanatokban már más kötötte le a figyelmemet. Valamiért meglepett, hogy amikor megfordultam, pont az ő tekintetével találtam szemben magamat, bármennyire is futkosott a hátamon a hideg, amikor megéreztem, hogy valaki figyel.
Álltam Louis pillantását, aki lazán a falnak támaszkodva, összeszűkített szemekkel mért végig tetőtől talpig úgy, hogy legszívesebben elfordultam volna, de valamiért nem ment. Nem mintha az ellenséges tekintete lett volna az, ami fogva tartott. Sokkal inkább ő maga. Ahogy úgy egymással szemben álltunk, volt időm elgondolkozni azon, vajon mi folyhat benne, megpróbáltam a tetteket összekötni vele, és bármennyire is próbálkoztam elhitetni saját magammal, hogy ez nem lehet, ennyire nem lehet sérült, amikor egy gonosz mosolyra húzta a száját, be kellett ismernem, tényleg az.
Olyan volt, mint egy feladvány. És én már alig vártam, hogy megfejthessem.