2014. július 17., csütörtök

2. - Azt hiszed, érdekelsz?

Az eső monoton hangon kopogott a szobám ablakán, még jobban elrontva az amúgy is ingatag kedvemet, ami már az óta beárnyékolta a napomat, amióta kikeltem az ágyból. Általában nem hagytam, hogy a rossz idő elvegye a kedvemet, de a mai nap különösen nyomottnak éreztem magamat, leginkább az előtörő emlékek miatt, amikre szükségem volt még a későbbiekben. Tagadni sem bírtam, hogy ideges vagyok, elég volt rám nézni, de nem tudtam megmondani, hogy ennek köze van e a Louis-val tervezett beszélgetéshez, amit mára iktattunk be, vagy ahhoz, hogy fáj a gyomrom, és megint nem tudtam egy falatot sem legyömöszölni a torkomon. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez a három szorosan összekapcsolódik, csak még rá kellett jönnöm, milyen sorrendben. Nem tudtam, mire számítsak, azon kívül, hogy valószínűleg Louis látni sem akar majd, vagy csak egyszerűen semmibe vesz, mint a buliban, és ebben jelentős szerepet játszott az a szemezés, vagy nem is tudom, minek hívjam, ami lejátszódott kettőnk között.
Akárhogy is próbálom meg titokban tartani saját magam előtt, érdekelt, hogy mi játszódik le benne, érdekelt, hogy miért ilyen ellenséges, érdekelt, hogy miért sodorja bajba magát, és érdekelt, hogy miért nem tudok már napok óta másra sem gondolni, csak rá. Túl furcsa volt, hogy egy olyasvalaki jár folyamatosan a fejemben, akivel még csak semmilyen kapcsolatom sincs, ráadásul kezdtem érezni, hogy talán ezt az egészet túlreagálom, és ezért van ez így. Túlságosan is magamra vettem ezt az elbeszélgetős dolgot, semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy vagy tíz percen keresztül nézegettük egymást Troy házában, dehogyis…
Úgy éreztem, muszáj lesz helyretennem magamban a dolgokat, elvégre így nem állhatok elé, hosszú prédikálásra, ha még a gondolatára is elvörösödöm.
Megpróbáltam lefoglalni magamat azzal, hogy némileg elpakolok a szobámba, elvégre akkora rendetlenség volt, hogy tényleg nem kéne azon csodálkoznom, hogy előző este nem találtam meg a telefontöltőmet. Az ember azt hihetné, hogy majdnem húsz éves korára már meg tanulja rendszerezni a dolgait maga körül, de az én esetemben, mint majdnem minden, természetesen ez is másképp volt. Örültem, ha kéthetente eljutok a porszívózásig, de előtte még várt rám a feladat, hogy a ruháimat összeszedjem a földről, a körömlakkjaimat visszategyem a helyére, a cipőimet berakjam a cipős szekrényembe, és a bőröndömet is elrakjam végre. De tekintve, hogy a legutóbbi tárgyra havonta szükségem volt, egyszerűbbnek találtam, ha ott hagyom az ágyam végében, az most mellékes, hogy tele ruhával.
Bár nem sok mindenre jutottam, mégis elégedetten konstatáltam, hogy legalább a fél ruhakupacot el tudtam tüntetni, amikor eljutott a tudatomig, hogy lassan indulnom kéne, ha viszonylag pontosan oda akarok érni a megbeszélt helyre. Részben az időjárás,

részben a rejtőzködés miatt, gyorsan felkaptam az egyik Nike márkajelzésű pulcsimat, 
és igyekeztem valami sötétebbe öltözni. Miután felöltöztem, megálltam a tükör előtt, és vetettem egy gyors pillantást magamra. Az ember azt hinné, valami száznyolcvan centis szupermodell mindenki, akit a tévében lát, de sajnos le kell rombolnom az elképzeléseit, elvégre velem sem ez a helyzet, ahogyan a többiekkel sem. Száznyolcvan helyett százhatvannyolc centi vagyok, normális alakkal, kék szemmel és oké, a hajam tényleg olyan, mint a tévében, a színe legalább is, de ez az egy természetellenes dolog rajtam. Aki közelebb áll hozzám, az tudja, hogy a fessük be a hajamat művelet már régi sztori, körülbelül tizenhárom lehettem, amikor először bemelíroztattam szőkére, azóta pedig már festem, de valamiért máig sem tud meghatni, ha valaki kritizálja. Elvégre, én viselem, nekem kell, hogy tetsszen, ráadásul nem is valami extrém szín, egyszerű szőke, mégis egy ideig, amíg még ment az X faktor, kaptam sorra a megjegyzéseket. Vicces, mert szerintem ezen kívül tényleg semmi extra nincs a külsőmben.
Miután kellően kielemeztem a kinézetemet, zsebre vágtam a telefonomat, és már úton is voltam a földszintre, nyugtató szavakat kántálva.
Odalent a kulcstartóhoz siettem, és leemeltem az egyik slusszkulcsot, miközben engedélyt kértem a nappaliban tartózkodó szülőmtől.
- Elvihetem a kicsit? – varázsoltam magamra nagy nehezen a legelbűvölőbb mosolyomat, mire ő fájdalmas arccal nézett rám.
- Ezek szerint már megint azt a hatalmas izét kell vezetnem. – jegyezte meg.
Bár két autót tartottunk itthon, mindketten a kényelmes, kicsi, és praktikus családi Fordért voltunk oda, akkor is, ha a másik egy sokkal gyorsabb, sokkal drágább, és sokkal szebb sportkocsi volt, amit egy reklámcég küldött nekem hálájuk zálogaként, miután öt másodpercig feltűntem az egyik reklámjukban. Mondanom sem kell, negyed annyit sem használtuk, mint a Fordot.
- A színe sokkal jobban megy hozzád, mint hozzám. – vigyorogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára, ahogy elhaladtam mellette, és elindultam a bejárati ajtóhoz.

Tulajdonképpen, fogalmam sem volt róla, hogy merre tartok, egyszerűen csak követtem a GPS utasításait, miután beütöttem azt a címet, amit Liam megadott. Ugyanis miután rákérdeztem nála, hogy a londoni házába menjek, nemet mondott, és hát azon kívül nem ismertem más címét/címüket a városban, így hagytam, hogy a kis gép irányítson a megfelelő helyre. Bár Londonban laktam már amióta az eszemet tudom, mégis számomra ismeretlen környékek mellett vezettem el, egyre távolabb a város magjától, hamarosan azonban sikerült kilyukadnom egy eléggé elkerített lakóparkba, ahol körülbelül az összes ház hatalmas betonfallal volt körbevéve. Erről leginkább az jutott az eszembe, gondolhattam volna, hogy a lehető legeldugottabb részéhez fogok érkezni a városnak, bár őszintén, meg sem tudtam volna mondani, hogy ez még ahhoz tartozott e. Mondjuk nem jöttem olyan sokat, max húsz percet, de az is épp elég volt, mivel a forgalmat nem is számoltam bele.
Megpróbáltam újra átvenni magamban, hogy mégis mi a fenét kellene majd mondanom Louis-nak, de mire észbe kaptam, már le is parkoltam a megfelelő kerítés mellett, amin esélyem sem volt belátni, ráadásul a kapu előtt álldogáló biztonsági barátságtalan méregetése is arra ösztönzött, hogy szálljak ki a kocsiból. Sóhajtottam egy nagyot, majd miután bezártam magam mögött az autót, elindultam felé.
- Segíthetek? – meredt rám unottan, amikor elé értem.
- Tudtam én, hogy jó helyen járok. – vágtam fájdalmas arcot, és nekiálltam elmagyarázni, ki és mi vagyok. – Elvileg az unokatesómmal van találkozóm, viszont gyakorlatilag fogalmam sincs, merre találom. De gondolom, maga tudja, vagy legalább is sejtheti. – adtam a szokásos formám, remélve, hogy a gorillának van humorérzéke. Ez általában ugyanis be szokott válni a testőröknél, legalábbis a sajátjaimnál igen.
De őt nem igazán sikerült meghatnom.
- Gondolhattam volna, hogy maga az. – morogta, miközben megfordult, és monotonon beütött egy számkombinációt a kaputelefon alatti kis részre. – Na, mi lesz, nem megy be? – förmed rám, miután visszanézett, és még azt látta, hogy ott állok.
Védekezően feltartottam a kezemet, és szó nélkül bespuriztam a kapun, nem nézve hátra. Oké, vele sem leszünk már jó viszonyban, az tény, de még a nevét sem tudom.
A fekete, kétszárnyú ajtó elé érve kissé tanácstalanul megtorpantam, nem igazán tudva, most kopognom kéne, vagy csengőt keresnem, de mivel az utóbbit nem találtam, maradtam a hagyományos dörömbölésnél, ugyanis sejtettem, hogy a gyenge ütést senki sem fogja meghallani. Szerencsére bevált a tervem, pillanatokkal később egy újabb gorillával találtam szemben magamat, mire magamban elmormoltam egy imát, hogy legyen valamivel pozitívabb, mint a társa.
- Áh, Miss. Cane. – vigyorodott el, és arrébb állt, hogy beengedjen. – Erre tessék.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak két fiú tartózkodik a házban, a sok óvintézkedésre tekintve, mivel amint beléptem, még két testőrt véltem felfedezni az előszobában, egy kis asztalnál kártyázva, akik tudomást sem véve rólam játszottak. Mondjuk körülöttük mindig cirkusz volt, és akárhányszor csak találkoztunk a hivatalos eseményeken, ötnél kevesebb biztonsági ritkán tartózkodott a közelükben, így a négy eddig még kevésnek is bizonyult. De ahogy haladtunk előre, egyre beljebb a házban, már nem láttam senkit, ezáltal arra jutottam, hogy kivételesen megmaradtak ennél a számnál.
Alig pár másodperccel később már be is léptem a valószínűleges nappaliba, ahol megpillantottam elszórtan az ismerős arcokat. Liam és Harry éppen a kanapén fetrengett, unottan a tévére szegezett tekintettel, Niall a kanapé mögötti bárpultnál kajált valami, Zayn pedig a pult mögött foglalatoskodott, bár onnan nem igazán láttam, mivel. A nagy elfoglaltsága ellenére, ő volt az első, aki kiszúrta, hogy megérkeztem.
- Jókor jöttél. – vigyorgott köszönésképpen, és felém tartotta az üveget, amit addig a kezében fogott. – Egy italt, Avery?
Erre sikerült mindenkinek rám néznie, mire kissé zavartan megráztam a fejemet.
- Vezetek. – közöltem, Malik pedig kissé csalódottan lebiggyesztette az ajkát.
- Valami alkoholmenteset? – próbálkozott újra, de ismét leintettem.
- Bocsi, nem bízom benned. – mondtam, amit a szobában tartózkodók nevetéssel díjaztak.
- Jól teszed. – kacsintott rám, én pedig amolyan hihetetlen vagy stílusban megráztam a fejemet, és a többiek felé fordultam.
- Szóval nálatok ilyen egy mozgalmas szombat. – biccentettem, ahogy végignéztem rajtuk, és bár Liam hajlandó volt végre felállni, és üdvözölni, Harold még mindig a kanapén feküdt, és még a fejét sem volt hajlandó felém fordítani.
Egyszóval mindenki lazára vette a figurát, legalább is ők négyen, a fekete bárányról nem tudtam semmit, de valamiért nem lepett meg, hogy nem találom majd a többiek között.
- Szabi van. – vigyorgott Niall.
- Meddig? – érdeklődtem, és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Még úgy két hét, vagy kevesebb. Tudja a halál. – hallatszott Harry elfojtott morgása, amiből arra következtettem, hogy éppen a párnába nyomja a fejét.
- Nekem annyi sincs, ha ez megnyugtat. – közöltem.
- Miért, mit csinálsz? – kérdezte Liam.
- Forgatok, és átugrom egy rövid értekezletre a francia barátainkhoz. Aztán díjátadó, aztán egy kisebb szünet, majd Amerika. – meredtem magam elé kissé elborzadva. – Közben meg stúdió. És ti?
- Turné… - kezdte drámai hangon Niall.
-… díjátadó… - folytatta Zayn.
-… stúdió… - csatlakozott be Liam.
-… és megint turné. – fejezte be Harry. – És mi is az Államok felé megyünk. Szóval remélem, látjuk egymást. – fordult végre felém, és kacsintott egyet.
- Hát még én. – morogtam, és oldalra nézve elkaptam Liam pillantását, aki kissé kényelmetlenül feszengett mellettem.
Tudtam, mire megy ki a játék, így a szememmel próbáltam kiérdeklődni, merre találom a legidősebb társukat, és meglepetésemre egész hamar levágta, ugyanis a feje fölé bökött, célozva ezzel az emeletre. Bólintottam, és azzal a lendülettel a többiekre mosolyogtam, akik mit sem sejtve nézték végig a néma kommunikálásunkat, kis értetlenkedéssel az arcukon.
- Akkor én most… - kezdtem, és már el is indultam az előre kiszúrt lépcső felé.
- Érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. – hallottam meg Zayn hangját a hátam mögül, ami kicsit elbizonytalanított.
Sejtettem, hogy Liam valamilyen szinten beavatja a többieket a tervébe, miszerint én leszek a helyettes dili doki, aki megpróbálja rendbe tenni Louis-t, de arra egyáltalán nem gondoltam, milyen lesz a reakciójuk. Elvégre, azért mégiscsak nekik is lenne beleszólásuk a dologba, fura, hogy nem állították először szavazás elé a felvetést egymás között. Azt tudtam, hogy nyilván nem mindenki lesz oda az ötletért, de úgy tűnt, legalább is a megjegyzését követő csendből, hogy egyedül Zayn-t zavarja valamennyire. Megpróbáltam elhessegetni a fejemből a feltételezést, miszerint ez azért van így, mert a többiek már tényleg feladták.
Az emeletre érve megtorpantam, a nyolcvan féle ajtót látva, de úgy gondoltam, ha elindulok, és követek valami zajt vagy életjelet, csak kitalálom, melyik lesz a megfelelő. Végül is alig kellett megtennem három lépést, amikor az egyiken kiszűrődő nesz arra késztetett, hogy kopogjak be rajta.
Nem tudom, haboztam e egyáltalán, vagy hasonló, egyszer csak azon kaptam magam, hogy kinyílik, és szembe találom magamat a kissé összezavart, fáradt, de leginkább meglepett Louis-val. Talált, süllyedt.
Amit egyből kiszúrtam, a karikás szemei voltak, ami megmutatta, hogy valószínűleg napok óta nem alszik rendesen, és az enyhén borostás arca, ami meg azt, hogy nem borotválkozott már egy ideje. Ha úgy az egész ábrázatát kéne elemeznem, akkor látszik, hogy nem volt már pár napja emberek között. De nem úgy nézett ki, mint aki szívesen szocializálódna.
Kénytelen voltam abbahagyni a bámulását, figyelembe véve a tényt, hogy az amúgy kifejezetten szép kék szemeivel olyan barátságtalanul méreget, hogy szerintem még senki sem nézett rám így. Pedig találkoztam már olyanokkal, akik nem kedvelnek, ez túltett az összesen.
- Segíthetek? – vonta fel a szemöldökét.
Az értetlenségét és a meglepettségét betudtam annak, hogy nem igazán érthette, mégis mi a halált akarhatok tőle pont én, akivel még az életében nem váltott három szónál többet, de ezúttal ráhagytam.
Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem összeszedni magamat, mielőtt még teljesen elveszítem a maradék lélekerőmet is.
- Van rám két perced? – kérdeztem vissza, miközben megpróbáltam a lehető legátlagosabb hangnemet megütni.
Mondanom sem kell, alig két mondta váltása után sikerült úgy rám néznie, mint egy idiótára, de éreztem, hogy ki kéne, használom ezt az állapotot, később már kevésbé szebb helyzetben találhatjuk magunkat.
- Van. – lazult el hirtelen, és az ajtófélfának nekitámaszkodva hagyta, hogy besétáljak a szobájába.
Bizonytalanul beléptem a helyiségbe, de igyekeztem a lehető legkevesebb időt elpazarolni azzal, hogy alaposan megvizsgálom a szoba minden szegletét, a lehető leghamarabb a tárgyra akartam érni.
- Nyilván fogalmad sincs, mit akarok. – próbáltam meg elkezdeni a mondandómat, miközben felé fordultam. Még mindig ugyanott állt, és ugyanaz az értetlen arckifejezés ült rajta, de nem sokat tudtam kiolvasni belőle. – De nem akarlak sokáig feltartani, főleg nem ezzel a témával, nyilván van jobb dolgot is, mint hogy végighallgass, és ezt most azért mondom el, mert kötelességemnek érzem, hogy tudassam veled, a beszélgetés végére nagy valószínűséggel megutálsz, amit jogosan teszel. Elvégre minek avatkozok bele olyanba, amihez semmi közöm. – folytattam, és feltűnt, ahogy érdeklődően felkapja a fejét. – Nem vagyok valami éles szemű, hogy magamtól szúrjam ki, ha valakivel baj van, főleg nem olyasvalakivel, akit még csak nem is ismerek. Így nem magamtól jöttem, bármennyire is utálom ezt mondani. De hallottam pár dolgot, olyanoktól, akik aggódnak érted, és eszemben sincs kioktatni, mivel…
- Már rosszul kezdődik. – vágott közbe, mire azonnal befogtam, és kissé elsápadva pillantottam rá. Nyoma sem volt már az érdeklődésnek, a helyét átvette az ingerültség. – Csak mondd, hogy nem Liam küldött, kérlek! – nézett rám lesajnálóan.
Erre sajnos nem igazán tudtam olyan választ adni, amivel kimászhatok ebből a helyzetből, így inkább nem szólaltam meg.
- Eszem megáll. – lökte el magát a faltól. – Pedig már kezdtem reménykedni, hogy feladják. Ugyanis ha egyszer azt mondom, hogy nem kérek belőlük, akkor nem számít, hányszor ajánlják még fel a „segítségüket”, rohadtul nem fog érdekelni egyik sem. Mondd csak, mivel vett rá, hogy ide gyere? Mit mondott? – egyre kisebbnek éreztem magamat, ahogy felém lépett, és felemelt hanggal beszélt, nem bírtam megszólalni. – Hogy teljesen magam alatt vagyok? Hogy nem vagyok önmagam? – kérdezte gúnyosan. – Vicces, hogy valaki olyat küld ide, aki szart sem tud az egészről, még náluk is kevesebbet. Bocs, ha csalódást kell okoznom, de kibaszottul nem vagyok kíváncsi egy olyasvalaki véleményére, aki még csak nem is ismer. Szóval ne is raboljuk tovább egymás idejét. De azért kedves tőled. – nyúlt a kilincsért, hogy lenyomja.
A hangomat elveszettnek tituláltam, legalább is pár perccel korábban még biztos, azonban éreztem, hogy a félelem lassan átalakul valami mássá, ami arra késztet, hogy nyissam ki a számat. Elvégre, amíg beszélt, nem az sütött róla, hogy dühös, amiért egyáltalán felhoztam a témát, illetve az is, de eltörpült a mellett, hogy menekült. Menekült a téma elől, ami érzékenyen érintette, és itt most nem is az volt a lényeg, hogy nem ismer, hanem hogy másnak sem volt hajlandó beszélni. Kellett egy kis idő, mire leesett. Nem a többiek adták fel, hanem ő maga.
Azonban még mielőtt megakadályozhattam volna az újabb bomba becsapódását, ezúttal az én részemről, lejárt az időzítőm, ami egyet jelentett azzal, hogy kiléptem a némaságból.
- Hagy mondjak neked valamit. – buktak ki a szavak a számon, mielőtt még megakadályozhattam volna. – Ennél szánalmasabb védekezést, még soha az életben nem láttam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése