3. - Kitörés

Az előbbi kirohanásommal sikerült nem csak Louis-t meglepnem annyira, hogy megszólalni se tudjon hosszú pillanatokig, de még magamat is, így hamarosan eljutott az agyamig, hogy talán ezt nem így kellett volna tálalnom. De kénytelen voltam belátni, hogy máskülönben nem fog meghallgatni.
- Mit mondtál? – nem tudtam eldönteni, hogy most meglepett, ideges, vagy éppen dühös a hangja, de nem is adtam magamnak időt, hogy eldöntsem, elég volt egy pillantást vetnem rá, és valahogy a három keverékét fedeztem fel.

- Azt mondtam – erőltettem meg a hangomat, hogy egy kis határozottság kerüljön belé. – hogy amit csinálsz, az köztünk szólva eléggé szánalmas. – továbbra sem hagytam, hogy közbevágjon, vagy akármit is tegyen, amivel megakadályozza a gondolatmenetem megosztását, így gyorsan folytattam. – Azt hiszed, hogy ha mindenkit elküldesz magad mellől, távol tartod magad az emberektől, seggfejként viselkedsz azokkal, akiket igazából nagyon is szeretsz, akkor minden megoldódik? Jobb lesz? Vagyis nem, könnyebb lesz? Ne haragudj, de muszáj lesz közölnöm veled, hogy ettől nem lesz az, és még rontasz is a helyzeteden, ami, ahogy nekem feltűnt, már amúgy sem valami rózsás. Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, mi folyik benned, mert nem tudhatom, de sejteni, sejthetem. Nem ugyanazon megyünk keresztül, illetve, az én esetemben mentünk, de a tét ugyanaz. Hajlandó vagy a maradék erődet felhasználni arra, hogy kimássz ebből a szar helyzetből, vagy végleg fel akarod adni? Vagyis várj, te már fel is adtad magadban. De akkor miért tűnik úgy, mintha még mindig a szakadék szélén táncolnál? Rohadtul nem ez a feladás. Akkor már rég nem itt lennénk, nem ebben a szobában, nem ilyen helyzetben. Tényleg azt akarod, hogy jobb legyen? Hogy vége legyen ennek az őrületnek? Nem a feladás fogja neked ezt megadni, hanem a küzdés, mert egyedül te döntheted el, melyik irányba mész, a jóba vagy a rosszba. Idegesít, hogy irányítani akarnak? Hogy megmondják, mit csinálj? Idegesít a felhajtás, hogy mindenki azt hiszi, mindent tud rólad? Törj ki! Mutasd meg nekik, hogy nem irányíthatnak! Sőt, mondd is meg nekik, hogy kapják be, mert te keresed nekik a pénzt, és bármikor leléphetsz, ha nem tetszik valami. Vagy ők léphetnek le, az most lényegtelen. Mert itt a lényeg te vagy, és az, hogy összeszedd magad.  – nem igazán figyeltem, mikor emelem fel a hangom és mikor nem, de egyre jobban lenyugodtam, ahogy a szavaim is kevésbé voltak bántók. - Bár jóformán tényleg nem tudok rólad semmit, azt az egyet sikerült megállapítanom magamtól is, hogy te nem vagy rossz ember, Louis. Nem vagy rosszindulatú, nem vagy az a seggfej, akinek mutatod magad, ahogy nem minden mosoly volt műmosoly, amit a nyilvánosság is látott. Nem volt ez mindig ilyen rossz. De a hírnév az hírnév, akkor is, ha te ezek szerint ezerszer rosszabbul jártál vele és többet kaptál belőle, mint én. És a hírnévnek nem minden oldala jó, még ha ezt te is tudod. A sajtó, a bennfentesek, az egész világ azon van, hogy kikészítsen, hogy minél többet tudjon, és hogy ezt felhasználja ellened. De ők sosem fognak ismerni. Nem fogják tudni, hogy milyen vagy valójában, ezt nyugodtan megtarthatod magadnak, vagy szét is kürtölheted, az már rajtad áll. – indultam meg az ajtó felé, de még visszafordultam és vettettem rá egy utolsó pillantást.
Már nem is nézett rám. A földet érdekesebbnek találta, és ez alkalommal tényleg nem tudtam, mi folyik benne, de még sejtésem sem volt. Amikor idejöttem, arra számítottam, nem is engedi, hogy végigmondjam, amit akarok, és lényegében ez majdnem meg is történt, de mégsem. Nem tudtam megmondani, miért nem küldött még el, ordítva melegebb éghajlatra, ugyanis egyszer már közel állt hozzá, de volt egy olyan érzésem, hogy felesleges találgatnom. Lehetséges, hogy azért nem szólalt meg, mert egyszerűen belefáradt már ebbe az egészbe, hogy bárkivel is vitatkozzon erről, vagy fájt neki, hogy rátapintottam a lényegre. De mivel nem nézett rám, esélyem sem volt bármit is kivenni az arcából.
- És igazad volt. – szólaltam meg, mire hirtelen felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Nyoma sem volt a fájdalomnak, a fáradtságnak annál inkább, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki kiabálni készül velem.  – Tényleg nem ismerlek. De ezt a verziódat nem is akarom. – közöltem, és pillanatokkal később már az ajtón kívül voltam, miközben végig az járt a fejemben, vajon volt-e ennek az egésznek értelme egyáltalán.

***
Hirtelen bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen ismét egy megbeszélésen ülnöm, a mai napon már harmadszorra, miközben ismét a nyári tervekről volt szó, szintén harmadszorra, és ezen az sem segített, hogy minden éppen a francia fővárosban történik. Oké, fő a biztosság, és jobb mindent százszor letisztázni, csak hogy úgy legyen, de a három év alatt, amióta ezzel a menedzsmenttel vagyok, a mai napig nem jöttem rá, ehhez miért kellek? Elvégre, soha nem vontak be a beszélgetésbe, mindig csak helyeslést, illetve ellenzést vártak tőlem. Vagyis Corinne, aki viszont részese volt a társalgásnak, felém fordult, és megkérdezte, hogy oké-e a dolog, én meg, aki kevésbé figyelt, csak bambán bólintott egyet. Persze, nem minden megbeszélésen ment így a dolog, csak valamiért jobban lekötötte a figyelmemet, ha Corinne-nal ketten voltunk, és úgy beszéltünk, mint hogy plusz nyolc másik arccal üljek egy szobában, akik jóformán nem is ismernek, csak intézik a dolgaimat. És bár a második anyám volt a mindenesem, úgy tűnt, rájuk is szükség van, bár sosem avattak be, hogy tulajdonképpen mi is az ő feladatuk, csak elém tárták, hogy mit kell csinálnom, hol kell csinálnom, hova kell mennem, kivel kell mennem, mit csinálok, és mit csináltam rosszul. De szerencsére az utóbbi párost csak ritkán emlegetik.
- Av! Avery! – csettintett kettőt az orrom előtt Corinne, mire felkaptam a fejemet, és nagy nehezen megpróbáltam odafigyelni.
- Igen? – érdeklődtem szórakozottan.
- Janice azt kérdezte, jó lesz-e a fekete ruha. Szóval? – vonta fel a szemöldökét, én pedig a velem szemben helyet foglaló stylist-ra pillantottam, aki felém tartotta a telefonját, aminek a kijelzőjén két alkalmi ruhát láthattam, egy feketét és egy pirosat.
- Hogyne. – válaszoltam, na, nem mintha annyira érdekelt volna, melyiket veszem fel a ma esti díjátadóra, elvégre, nem a ruha teszi, nem igaz?
Oké, az embernek azért mégiscsak ki kell csípnie magát, ha már meghívják, és ha már jelölve is van, de hát nyilván nem a kinézetem miatt fogom megnyerni a díjat remélhetőleg, hanem a hangomért. Ráadásul a két ruha pont ugyanolyan volt, csak a színük különbözött.
 Janice mintegy helyeslően bólintott, így egyből leszűrtem, hogy a kettő közül neki pont az tetszett jobban, bár ha a pirosat választom, akkor sem lett volna tragédia, addig tenné a burkolt megjegyzéseit, míg végül meg nem gondolom magam. Ez már csak így működött.
- Akkor végeztünk, emberek? – nézett körbe a menedzserem, mire a társaság nagy része bólintott. – Jó. – biccentett ő is, és feltápászkodott az asztaltól, jelezve, hogy a mai megbeszéléseknek vége.
Miközben mindenki nekiállt szedelőzködni, gyorsan előkaptam a telefonomat, és megnéztem, ez alkalommal mennyit sikerült itt ülnöm, de az órám szerint, csak két órát. Ami lényegében rekord, de nem igazán tudtam most ennek örülni.
Tekintve, hogy az elmúlt x napban mindenre csak legjobb esetben mű mosolyogni, vagy legrosszabb esetben vicsorogni tudtam, már ami olyan volt, hogy normál esetben tapsolnom is kellett volna. Ezért nem is csoda, hogy a körülöttem állók kilencven százaléka megkérdezte, beteg vagyok-e, illetve, közülük anya és Corinne, hogy lemondják-e a párizsi utat, de mivel a kötelesség az kötelesség, azaz muszáj volt ott lennem, mivel be voltam jelentve, csak leintetem őket, és rávágtam, hogy mostanában sok a stressz feleslegesen. Ami csak részben volt hazugság, részben igazság, elvégre, a stressz az sok volt, de nem feleslegesen, vagy éppen ok nélkül. Az, hogy pár napja lényegében majdnem leüvöltöttem Louis Tomlinson fejét, és ma újra találkozunk este, igenis okot adott arra, hogy émelyegjek, idegeskedjek, és letört legyek. Tulajdonképpen nem is értem, mit gondoltam akkor. Hogy soha a büdös életben nem találkozunk többet, vagy mi? Miért nem gondoltam egyáltalán arra, hogy mi lesz ennek a következménye? Sőt, mi lesz ennek a következménye?
Az utolsó kérdésre azonban csak ma este fogom megtudni a választ, de volt pár tippem, na, nem mintha ettől elfogott volna a megkönnyebbülés, ugyanis egyik sem volt valami szép. Ha már szó nélkül levegőnek fog nézni, örömmel fog eltölteni, de szerintem az túl kegyes hozzáállás lett volna a részéről, elvégre, elég csúnyán beletiporhattam a lelki világába, anélkül, hogy bármennyi fogalmam is lehetett volna arról, mit érezhet. Ami azt illeti, jóformán semmit sem tudok arról, egyáltalán mennyi értelme volt beszélnem vele, ugyanis miután megtörtént az incidens, fogtam magam, és egy „sziasztok” kinyögése után elviharzottam a fiúk házából, nem törődve az unokatesóm értetlen pillantásaival. Természetesen még aznap délután felhívott, de legnagyobb meglepetésemre, nem a beszélgetésről érdeklődött, hanem arról, hogy érzem magam, és akárki mondhat akármit, de Liam-nél segítőkészebb, és önzetlenebb embert ritkán látott a világ. Vagy legalább is én. Mondjuk, sejtelmem sem volt, vajon mért nem kérdezett rá arra, miért is rohantam el, de elég nyomós oka lehetett, elvégre, azóta sem hozta fel a dolgot.
- Na, menjünk! – karolt belém Corinne, ismét felrázva a gondolataimból, mire készségesen követtem kifelé a tárgyalóteremből.
Az irodaház, ahol a megbeszéléseket tartottuk, alig volt pár saroknyitól a szállodánktól, így nyugodt szívvel indultunk neki gyalog az útnak, de természetesen a kijáratnál szinte azonnal mellénk csapódott Derek, az egyik állandó testőröm, plusz Macey, Corinne asszisztense, aki mint egy kiskutya, loholt mindig a főnökasszony nyomában, néha egész vicces látványt nyújtva.
- Van körülbelül két és fél óránk, amíg az autó értünk jön, és összeírtam, mi lesz a program. Ha minden igaz, Avery átadja Legjobb Új Előadónak járó díjat, és körülbelül húsz perccel később hirdetik majd ki a számunkra fontos jelöléseket. – közölte a menedzseremmel, mintha én ott sem lennék, miközben az utolsó lépéseket tettük meg a megfelelő utca felé.
- Élő műsor? – érdeklődtem.
- Igen. – válaszolta Macey, de még mindig nem nézett a szemembe.
Nem tudtam eldönteni, ez azért van, mert nem kedvel, vagy esetleg fél tőlem, de szinte soha nem volt hajlandó rám nézni, miközben beszélgettünk, amit nem mindig tudott elkerülni, bármennyire is próbálkozott.
Miután valahogy sikerült átvergődnünk a szálloda előtti tömegen, és beértünk a hallba, igyekeztem figyelmen kívül hagyni Corinne és Macey morgását azzal kapcsolatban, hogy most minden perc számít, ha el akarok készülni, amire a kocsi ideér, elvégre a fotózás és autogramosztogatás ráér, a műsornak viszont mennie kell. Az utóbbi személytől még megértem, elvégre nem nagyon szeretett rám várni, de az előbbi igencsak meglepett, hiszen pont ő volt az, aki annak idején beleverte a fejembe a nyilvánvalót. A rajongóim és követőim nélkül sehol sem lennék.

Valahogy azért csak elkészültem szűk két óra alatt, bár ez inkább a profi csapatomnak volt köszönhető, akik úgy mozogtak körülöttem, mint a villám, így nem is csodálkozom azon, hogy Janice és a többiek messze a legjobbak az országban. Most sem volt okom panaszra, a fekete ruha tényleg csodálatos volt, a sminkem úgyszintén, és bár a hajammal nem kellett annyit szöszmötölni, mivel csak kivasalták, tökéletesen meg voltam elégedve mindennel.
- Gyerünk, itt a kocsi! – hallottam meg Corinne kiáltását, és a magas sarkú cipő kopogását a fürdőszoba előtt, mire gyorsan letettem a pultra a telefonomat, és vetettem egy pillantást a tükörképemre.
A lány, akit ott láttam, már messze nem az volt, akit három évvel ezelőtt fedeztek fel egy tehetségkutatóban, akármennyire is igyekeztem az évek során megmaradni annak, aki igazából vagyok. Nem mintha ez bármit is számítana, elvégre, négy emberen kívül senki sem ismer, nem tudják, milyen ember vagyok, csak azt látják, amit a kamerákon, honlapokon, és újságokon keresztül eléjük tárnak, de mégis úgy éreztem, még ha szépen lassan is, de egyre kevésbé lesz magánéletem. Nem azért jelentkeztem a műsorba, hogy minden a csillogásról szóljon, egész egyszerűen azt akartam csinálni, amit szeretek, amihez értek, ki akartam törni. Az, hogy ez által megismerték a nevemet, az már más kérdés, egy velejáró. De egyáltalán nem a cél, nem igaz?
Kizártam a hangokat, megpróbáltam egy percre nem törődni a külsős zajokkal, és csak a légzésemre koncentrálni, hogy végre lehiggadjak, és meg tudjak birkózni a szokásos problémámmal, a reflektorfénnyel. Oldalra pillantottam, aztán vissza, majd szépen lassan végignéztem magamon még egyszer, ahogy szoktam az ilyen helyzetekben, remélve, nem felejtem el ki is vagyok valójában. Azonban amikor a pillantásom a teljes összképre esett, felborult az egyensúly.  Az emlékképek gyorsan bevillantak, még mielőtt megakadályozhattam volna, magukkal rántva ezzel a múltba, az olyan érzések tengerébe, amelyekkel nem akartam újra találkozni. Megráztam a fejemet, hiszen ennek már vége, ez csak egy emlék, és most nem érek rá ezzel foglalkozni. Nem lehet. Nem törhetek össze, ma nem, most biztos nem.
Gyorsan összeszedtem a holmimat, és elindultam a többiek után.