5. - Emlékképek

Reméltem, hogy csak rosszul hallok, és a képzeletem játszik velem, vagy a fáradtság uralkodott el rajtam annyira, hogy félreértsem egy mondatát. De ahogy megfordultam, és szembe néztem vele, a tekintete alapján beláttam, nem tévedtem, valóban jól értettem a kérdését.- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – próbáltam meg egy határozottabb hangnemet megütni, de elég gyenge próbálkozás volt a részemről.
Természetesen sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, és hogy ezzel nem bújok ki a további kérdések, illetve feltételezések alól, de reméltem, hogy ha gyorsan besurranok a szobába, akkor talán megúszhatom. De nem voltam elég gyors.
- Ugyan már! – horkant fel, és közelebb lépett. – Te beszélsz itt nekem a sérültekről, holott egy vagy közülük.
Nem tudom, sértésnek kellett volna vennem, hogy lesérültezett, nyilván, ha nem lenne igaza, akkor igen, és bár ő lett volna az utolsó személy, akinek bevallom, de volt igazság abban, amit mondott. És még ha le is tagadnám, azzal magamat csapnám be, elvégre a műsör előtti eset a fürdőszobában tényleg megtörtént. De akkor sem fogom megadni neki a lehetőséget, hogy azt higgye, sikerült kiismernie.
- Fogalmad sincs, ki vagyok. Nem is ismersz. – ráztam meg a fejemet.
- Az érzés kölcsönös. – vágta rá felvont szemöldökkel. – De ha már neked van jogod azt hinni, hogy kielemezhetsz szó nélkül, akkor gondolom nekem is van. Az lehet, hogy a körülötted lévők szimplán idióták, hogy nem veszik észre, de veled valami rohadtul nincs rendben. Mit gondolsz? Ha nem mutatod ki, és sikerül eljátszanod, hogy minden pillanatban boldog vagy, akkor jobb lesz? A legjobb emberrel beszélgetsz erről, könyörgöm. – nevetett fel erőltetetten.
Volt egy olyan érzésem, hogy a fal, amit magam köré építettem, ebben a témában, kezd repedezni, de ez egy olyan dolog volt, ami eddig még soha nem történt meg. És nem is történhet.
- Azt nem mondtam, hogy velem egyáltalán nincs semmi gond, hogy nekem nincsenek problémáim. – erőltettem meg magamat, hogy kilábaljak ebből a helyzetből. – De mindenkinek vannak. Senkinek sincs tökéletes élete ebben a világban. – mondtam.
Egy ideig úgy tűnt, mintha a szavaimat elemezve próbálna rájönni, mégis mire akarok ezzel kilyukadni, de az igazság az volt, hogy még én sem tudtam. Abban az egyben voltam biztos, hogy nem akarok teljesen megnyílni előtte, már így is túl sok mindenre jött rá magától, olyanokra, amiket a saját anyám sem tud, nemhogy egy szinte idegen valaki. Eddig is tartottam valamilyen szinten Louis-tól, de azt most nem tudom megmondani, hogy mi volt benne az, ami azt üzente, ne közelíts. Talán a hidegség, amit az elmúlt időben magából árasztott, a távolságtartása vagy magában a megjelenésében volt valami. De így, hogy szinte sikerült belém látnia, még jobban megrémisztett.
- Ahhoz képest, egész jól adod, hogy neked mégis az van. – jegyezte meg, enyhe gúnnyal a hangjában.
És ahhoz képest, hogy tényleg nem ismert, ezt a dolgot tökéletesen felfedezte, a többi emberrel ellentétben. De nem számított, mit játszok meg, illetve, mennyire próbálom meg beadni a világnak, hogy mindig boldog vagyok és sosincs problémám, az igazság, mint minden hazugság, e mögött is ott állt, és várakozott arra a pillanatra, amikor előbújhat, ezzel tönkretéve a tökéletes képet, amit egy menedzsment valaha kialakíthatott. Még ha nem is én akarom játszani a híres, csillogó élettel rendelkező, problémamentes, mindig boldog lányt, a szereposztást nem én találtam ki. És kötelességem eljátszani.
- Tudod, vannak olyan emberek, akiknek talán jobb, ha nem ismered a történetét. – néztem fel egyenesen a szemébe. – Szerintem jobban jársz, ha nem tudod, mi folyik a háttérben, nehogy valami olyasmit hallj, ami nem tetszik. Legalább is nálam.
- Miért nem kötünk egyességet? – lépett egyet ismét előre, mire én automatikusan hátra. De nem úgy tűnt, mint akit különösebben izgat. – Hiszen te is tudni akarod az én történetemet. Én elmondom, ha te is a tiedet.
És ebben az egyben teljesen biztos voltam, bár a kialakulatlan bizalom miatt egyáltalán nem mondhattam el magamról, hogy megbízom benne. De nem úgy tűnt, mint aki viccből mondja, illetve hazudik.
Tisztában voltam vele, hogy a teljes verziót nem fogom elmondani, az tabu téma volt mindenki előtt, még annál is, aki már tudott róla. Ez olyan volt, amit soha nem hozott fel egyik bizalmasom sem, ha mély beszélgetést folytattunk, akkor sem. Viszont egy kisebb darabot hajlandó voltam megosztani vele, ami talán nem is akkora titok, ráadásul hallani akartam az ő történetét, márpedig ehhez tennem is kellett valamit. Az ajánlata túlságosan is vonzott.
- Nincs ebben semmi különleges. – dörzsöltem meg a homlokomat, és elnyomtam egy ásítást. – Mármint a történetemben. Mindenkivel történik olyan, ami nyomot hagy benne egy életre, vagy, hogy valami olyannal kell együtt élnie, amivel nehezen birkózik meg. Ez nálam sincs másképp. – vontam meg a vállamat.
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét, és nekitámaszkodott a mellette lévő falnak.
- Egy részem gyűlöli az apámat, amiért nem akar tudomást venni rólam, amióta szétmentek az anyámmal. – mondtam. – A másik viszont teljesen megérti, elvégre, lehet, hogy az én hibám. Végül is én vagyok az elfoglaltabb kettőnk közül. Talán én nem kerestem őt eleget, amikor ez az egész cirkusz elkezdődött. – céloztam arra, hogy a műsor után mennyire megváltozott minden.
Úgy tűnt, lekötötte, amit mondtam, bár köze sem volt ahhoz a történethez, amit szerintem ő igazából hallani akart, de ő ezt nem tudhatta és ez nekem csak előnyömre vált.
- Ja, mintha hallottam volna valamit. Vagy olvastam. – tűnődött el. - Végül is, tök ugyanaz a kettő, ha a nem a forrást nézzük. – tette hozzá ismét egy kis gúnnyal a hangjában.
- Egy ideig központi téma volt, hogy nem vagyok abban az idilli jó viszonyban az apámmal. – bólintottam. – De már leszálltak erről. Viszont az nem azt jelenti, hogy többé engem sem érdekel már, mi van vele vagy éppen velünk.
Egy ideig mindketten csendben voltunk, így volt időm elgondolkozni, vajon mennyire volt számomra kényes az előbbi téma, és bár ez nem volt valami hétpecsétes titok, szintén nem szerettem róla beszélni. Jobban belegondolva, talán ő volt az első, akinek szemtől szemben megnyíltam, és ismertettem ezt az apró dolgot az én szemszögemből. Úgy éreztem, túl könnyen nyíltam meg előtte, még akkor is, ha nem hiába meséltem neki erről, elvégre én is kapok valamit cserébe.
Arra eszméltem fel, hogy ellöki magát a faltól, és elindul felém, mire nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy megfeszülök, nem tudva, most mi következik.
- Mi a helyzet veled? – csúszott ki hirtelen a számon, amikor már majdnem odaért mellém.
Nem válaszolt egészen addig, amíg már csak egy méter választotta el tőlem, így képes volt elkapni a pillantásomat úgy, hogy végképp ne tudjam megszakítani a szemkontaktust. Farkasszemet néztünk, miközben hajlandó volt megszólalni.
- A rossz embert próbálod meg megtéveszteni, és ezt mindketten tudjuk, ahogy azt is, hogy ez nem az igazság, nem az, amelyik engem érdekel. Már mondtam, engem nem olyan egyszerű átvágnod. – hajolt hozzám egészen közel, én pedig megmertem volna esküdni, hogy egy pillanatig levegőt venni is elfelejtettem. – Aludj jól, Avery. – húzódott el tőlem, és anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám, kikerült, és a következő pillanatban már hallottam is az egyik hálószoba ajtó csapódását, ami tudatta velem, hogy egyedül vagyok.
De volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a szobában.
Megráztam a fejemet, és Louis példáját követve besiettem a számomra kijelölt szobába, miközben a lehető legerőteljesebben azon voltam, hogy ne kezdjek el sírni. Nem bírtam volna elviselni, ha a papírvékony falakon keresztül meghallja, mekkora hatással volt rám, hogy sikerült kiismernie. Túl kiszámítható voltam. És rá fog jönni, előbb vagy utóbb meg fogja tudni, mi történt velem.
A szobában sötét volt, így az ágyon, és a rajta lévő hatalmas fekete bőröndön, ami valószínűleg Harryé volt, nem sok mindent vettem ki, de nekem egyes egyedül az előbbire volt szükségem, így gyorsan lerúgtam a cipőimet, és pillanatok alatt befészkeltem magamat a szabad területre. A takarót nyakig magamra húzva vártam, mikor lépek át az ideiglenes világba, ami bár egy ideig biztonságban tart, mégis felzaklathat, ha olyas valamit mutat, amit nem akarok.
És én már előre féltem, mi vár rám a túloldalon.

* Visszatekintés *

2012 januárja

Olyan érzésem van, mintha a lábaim ólomból lennének, miközben kikászálódok az ágyból, aznap először, pedig már délután három óra is elmúlt. Persze erről az apró kis tényről tudomást sem veszek, hiszen már megszoktam, hogy csak ilyentájt kelek fel, és sétálok ki a fürdőbe, aztán ismét vissza az ágyba.
Ahogy elhaladok a helyiség felé, kiszúrom a tál müzlit, amit valószínűleg anya tett az asztalomra, amikor épp aludtam, abban reménykedve, hogy ha felkelek, talán hajlandó leszek megenni, de mint általában, természetesen most is hiábavalóan. Képtelen vagyok ránézni, még akkor is, ha csak tejből és valami egyéb dologból állt, ráadásul még csak jóllakott sem lettem volna tőle. Úgy érzem, ha leerőltetek akár egy falatot is a torkomon, már rohanhatok is a vécére, annyira hányingerem van tőle.
Amikor belenézek a fürdőszoba tükrébe, kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ma még rosszabbul nézek ki, mint tegnap, pedig akkor sem volt valami rózsás a helyzet. A hajam kócosan omlik a vállamra, a szemeim vörösek a sok sírástól, az arcom is fel van dagadva, és folyamatosan fázok, amiért megtagadom magamtól az ételt. Félreértés ne essék, én nem vagyok beteg. Egész egyszerűen csak nincs étvágyam, sem éhségérzetem, csak a szervezetem ezt nem hajlandó elfogadni. És most a legkisebb dolog, amiért aggódok, az, hogy nem eszek.
A bennem lakozó démon ma is előszeretettel gúnyol ki a tükörképemen keresztül, miközben a következőket suttogja: Azt hiszed, győzhetsz? Nézz magadra! Te mit látsz? Mert én egy csődtömeget, akire még a saját apja sem bír ránézni… Te nem vagy olyan, mint azok a lányok… A nyomukba sem érsz…
Egy újabb adag könnycsepp gördül le az arcomon, ahogy belemarkolok a törölközőmbe, és nekitántorodok a falnak. Nem bírom megtartani magamat, egyből lecsúszok, és az arcomat a kezeimbe temetve zokogok tovább. Mégis mi történik velem? Mit rontottam el? Miért emészt ez a valami hetek óta? Azt hittem, ezen túl minden jobb lesz, erre…
Nem lepődök meg azon, hogy a hangos sírásom ellenére senki sem jön be, hogy megvigasztaljon vagy összekaparjon a földről, hiszen már megszokhatták. Helyette csak a léptek zaját és egy ezt követő beszélgetésfoszlányt kapok el.
- … Nekem ez nem megy, Alex! – anya hangja kétségbeesett, mint ahogy mostanában annyiszor, ha én vagyok a téma. – Ez egy egyre rosszabb. – remeg a hangja, ahogy a bátyámhoz beszél.
 - Minden héten eljár orvoshoz, szedi azokat a kedélyjavítókat, eltoltuk a stúdiózást is két hónappal, elvettük a gépét, pszichológushoz is elküldjük, Caroline pedig minden nap benéz hozzá. Ennél többet nem tehetünk érte, amíg nem nyílik meg.
- De az apád…
- A rohadt életbe, hagyjuk már ki ebből apát! Állandóan vele jössz, meg azzal, hogy nem foglalkozik vele, de most mi a szart tudunk ezzel kezdeni? Nem érdekli, és kész, nem fogjuk tudni jobb belátásra bírni, ha egy seggfej! – csattan fel Alex, majd azzal a lendülettel le is halkítja a hangját. – Ezt nekünk kell megoldanunk.
- Teljesen kifordult önmagából. – beszél megint anya, én pedig szipogva, lehunyt szemmel hallgatom, ahogy a fejemet a hideg csempének döntöm a hátam mögött. – Nem láttam még felnőttet sem így összeomlani… Könyörgöm, ő még csak tizenhét éves! És teljesen bezárkózott.  Kit kellene idehoznom ahhoz, hogy beszéljen végre?
Nem kell senkit idehoznia. Rajtam már nem lehet segíteni.
Ismét feltápászkodok, hogy a tükör elé lépve megbizonyosodjak arról, ami nyilvánvaló. Haldoklom.

Halihó!:) Bocsánatot kérek az ilyen kései posztolásért, de a napok már lassan összefolynak, és csak most jutottam el a rész befejezéséig. Remélhetőleg a következőre már több időt tudok szakítani és hamarabb kész lesz. Továbbá meg szerettem volna köszönni az előző fejezethez érkezett pipálásokat, és a megjegyzést tényleg sokat jelentettek<3
Jó olvasást!:)

xoxo, Sophie V.