11. - Hiába menekülsz

Elnyomtam egy hatalmas ásítást, miközben leültem a temérdek bőröndöm valamelyikének igen csak keskeny szélére, és az óriás kivetítőn lévő órára pillantottam. Már vagy egy órája itt dekkoltunk, és még ennyit itt is lehetünk, ha az útitársainknak nem sikerül legyőzniük az állításuk szerint orbitális nagy dugót a belvárosban, hogy ki tudjanak érni a reptérre. Tulajdonképpen nekem édes mindegy volt, hogy egy órával később vagy előbb indul a gépünk, elvégre magán, ráadásul így is úgy is vagy nyolc órát rajta töltünk, szóval szerintem ez már részletkérdés, de a folyamatosan körbe-körbe járkáló menedzserem a jelek szerint ezt nem így gondolta.
- Engem nem érdekel, mekkora a rohadt forgalom, vagy ideérnek tíz percen belül, vagy másik géppel mennek! – mondta a telefonjába, egyre kevésbé higgadtam, így elgondolkoztam azon, hogy talán most kéne kivennem a kezéből, még mielőtt olyant mond a beszélőpartnerének, amit később megbán.
Kitelik tőle.
- Gyülekezik a sajtó, és semmi kedvem magyarázkodni. – folytatta, én pedig automatikusan körbenéztem, és másodperceken belül meg is pillantottam egy fazont, aki egy emberfej nagyságú gépet forgatott a kezében, körülbelül húszméternyire tőlünk.
Nem sok esélyét láttam, hogy felismernek, elvégre, az esti időpontokhoz képest elég nagy volt a forgalom a terminálban, plusz a jó öreg sapka és napszemüveg kombinációt viseltem, a jobbik fajtából, így közelebb kellett állnia ahhoz, hogy kiszúrjon. Meg hát nem én voltam a főlátványosság, persze. Mindannyian tudtuk, kikre vár, illetve várnak, ugyanis elég kevés esélyt láttam arra, hogy ő legyen az egyetlen a haszonlesők közül, aki a reptéren tartózkodik.
- Nem, még nincsenek olyan sokan. – követte a példámat Corinne, és körbenézett. – Kéne egy váróterem. A testőr már elment megkérdezni. Mennyi? Negyedóra? Jó, belefér. Akkor később. – zárta le a beszélgetést, majd megszakította a hívást, és azzal a lendülettel felém fordult. – Mindjárt jönnek, ha minden igaz, kikeveredtek a dugóból.
Biccentettem, és újra a fotós irányába néztem.
- Kizárt, hogy észrevétlenül megússzuk. – szögeztem le, amikor feltűnt, hogy időközben három másik is előkerült.
- De nincs mitől tartanunk, most így utólag belegondolva. Elvégre minden a legnagyobb rendben, nem? – sandított rám megerősítést várva.
Már megint hazudjak?
Bólintottam, és még egy mosolyt is erőltettem az arcomra, hogy a lehető leghitelesebb legyek, és a tekintetemet ismét a kezemben lévő telefonra szegeztem, csak ne kelljen a szemébe néznem. Az egyetlen baj Corinne-nal az, hogy túl könnyen észreveszi, ha hazudok.
Mondjuk akkorát azért nem kamuztam, ha elgondolkozok azon, mire is értette a kérdését. Elvégre, a sajtó nem üldöz, illetve de, csak a jó értelemben, amióta nyilvánosságra hozták az addig szigorúan bizalmas információt, miszerint én leszek a One Direction egyik elő zenekara. A legtöbb bennfentes tippje bevált, szinte azonnal megkaptuk az összes reflektorfényt, és egy héten keresztül másról sem szólt minden, csak a kérdések megválaszolgatásáról, amelyekkel előszeretettel bombáztak, bárhol is voltunk. Viszont azok az előérzetek is jogosnak bizonyultak, miszerint majd többek szerint én csak a fiúkon keresztül akarok felkapaszkodni, ugyanis az én szememet sem kerülte el pár komment, illetve a fülemet sem néhány megjegyzés. De a két menedzsment által összeállított statisztikák szerint a megcélzott közönség nyolcvan százaléka örömmel fogadta a hírt, és nekik csak ez számított, így minden más mellékes volt.
Szóval igen, lényegében tényleg minden a legnagyobb rendben, legalább is, már ami a Corinne-t érintő ügyeket illeti. Arra viszont nem szívesen tértem volna ki egy reptér közepén, fotósokkal körbevéve, miközben a jövendőbeli főnökeimet várom, hogy a magánéletem koránt sincs rendben, figyelembe véve a tényt, hogy sikerült összemelegednem az egyikkel. Vagy összeakadni, vagy egész egyszerűen túl közel kerülni hozzá, teljesen mindegy. Egyedül az számít, hogy annak a csóknak akkor sem kellett volna megtörténnie, ha mindketten részegek vagyunk, főleg nem úgy, hogy csak ő volt ittas, én pedig teljesen józan. Ugyanis egyszerűbb arra fogni, hogy az alkohol hatása alatt volt, mintsem, hogy elgondolkozzak azon, ez tényleg így volt, vagy csak én próbálom meg beállítani? Mindenesetre ez volt az egyszerűbb verzió, én pedig féltem belegondolni, hogy egyáltalán létezik bonyolultabb is. Mert ez egy hiba volt. Méghozzá egy orbitálisan nagy.
Elvégre, lelkileg romokban van, a média teljesen rá van akadva, szinte az összes bizalmasával hadilábon áll, most szakított a barátnőjével, és akkor ott vagyok én, akit még csak nem is kedvel, de azért megcsókolja, hátha ezzel enyhíti a fájdalmat, kétségbeesést, és megannyi dühöt, ami benne folyik. Miközben sikerül engem is kikészítenie.
Öt nap telt el az óta a reggel óta, amikor is kiosontam tőle, mintha mi sem történt volna. Öt napja keres. Öt napja nem veszek tudomást róla. Öt napja rágódom a történteken.
Öt napja menekülök attól, hogy talán nem ő kedvel engem, hanem én őt.
- Na, végre! – riasztott fel az újabb gondolatmenetemből Corinne, mire felkaptam a fejemet, és abba az irányba néztem, amerre ő.
Először Liam tűnt fel egy testőrrel karöltve, miközben a kézipoggyászát maga után húzva kémlelte a tömeget, kissé gyanakvó tekintettel. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, kiket keres ennyire, és amint a többiek is befutottak mögötte, már el is szaladt mellettünk az őket váró fotósok csoportja, egyenesen feléjük tartva. Tízméternyire a fiúktól már hallani lehetett a gépek kattogását.
-  Rohadt életbe. – morogtam, ahogy tanúja voltam amint mind azon a minimális helyen próbálnak meg haladni, amit a biztonságiak együttes erővel tettek szabaddá nekik.
Bele sem akartam gondolni, milyen lehet ezt szinte minden alkalommal eljátszaniuk.
- Jó hír! – lépett mellém Derek, aki erre az útra is elkísért minket. – Nem kell a váróterem, fel lehet szállni a gépre. – mondta, majd hunyorogni kezdett. – Azok meg kik? – bökött abba az irányba, ahonnan a fiúk érkeztek.
- Találd ki. – sóhajtottam, majd feltápászkodtam, zsebre vágtam a telefonomat, és megragadtam a bőröndöm fogantyúját, indulásra készen.
Két másodpercbe sem telt bele, és már megvilágosodva nézett rám.
- Ja, így már értem. – bólintott, és azzal a lendülettel, már vette volna ki a kezemből a bőröndöt, hogy ő húzhassa.
Vicces, hogy ezt szinte minden utazásnál eljátsszuk; ő a munkaköri leírásának hiszi, hogy még a csomagjaimat is cipelnie kell, én pedig nagylány akarok lenni, és nem engedem. De persze ő sem enged nekem, így akár öt percet is elszórakozhatunk azzal, ki húzzon maga után egy tíz kilós, sötétrózsaszín kézipoggyászt, miközben a háttérben Corinne már a haját tépi, hogy akkor viszi ő, csak induljunk már el.
- Oké, inkább nem szórakozok, Corinne-nak amúgy sincs jó kedve. – legyintettem, és hagytam őt ez alkalommal.
- Mehetünk? – érkezett a kérdés, mint egy végszóként a menedzseremtől, ugyanis időközben a másik társaság szinte mellénk ért, de a fotósokra hivatkozva nem álltak meg, célirányosan haladtak beljebb, a felszállás irányába.
A szokásos alakzatban haladtunk, Derek közvetlenül mellettem, Corinne pedig előttem ment, miközben az egyik imént érkezett fazonnal beszélt valamit a repüléssel kapcsolatban, néha hátrafordulva hozzám, hogy valamit nekem is mondjon, de amint megéreztem, hogy egy tekintet szinte késként vág az oldalamban, elkaptam a pillantásomat, a megfelelő irányba.
Ezzel egyenesen belenézve Louis szemébe.
Két méterre volt tőlem, Zayn társaságában, aki valamit nagyban magyarázott neki, de nem úgy tűnt, mintha a kék szemű fiút annyira érdekelné, bármiről is volt szó.
Az, hogy engem méregessen, ezek szerint érdekesebb elfoglaltságnak bizonyult.
A vörös összes árnyalata kiült az arcomra, amint beugrottak annak az estének a képkockái, és mintha csak tudná, mire gondolnák, elfojtott egy gúnyos vigyorgást, véget vetve a maradék önbizalmamnak.
Ha abban reménykedtem, nem emlékszik a történtekre, ezt benéztem. Méghozzá eléggé.

Bár a felszállásnál nem igazán adódott lehetőségem akár egy szót is váltana velem, a tekintete végig a hátamba fúródva ott volt, a hasamban lévő szorítás pedig nem múlt el, így pont úgy nézhettem ki, mint egy szerencsétlen, aki fél a repüléstől, és már előre tart, mi vár rá. Ami félig igaz is volt.
Anélkül, hogy bárkire is néztem volna, helyet foglaltam a legközelebbi bőrülésbe, ami az ablak mellett volt, és már vettem is elő a telefonomat, meg a táskámból előhalászott fülhallgatót, hogy megússzak mindenfajta társalgást, bár tudtam, amit csinálok, szánalmas. Elvégre, úgy sem menekülhetek el a történtek elől, muszáj lesz beszélnem vele, főleg arról, hogyan tovább. Mert az oké, hogy a barátok nem szoktak csókolózni, de mi még csak azok sem vagyunk, vagy mi. Tulajdonképpen akkor este nyíltunk meg először a másik előtt, gondolta a fene, hogy így fog végződni.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el úgy, hogy megmakacsoltan nem vettem nagyon tudomást a körülöttem lévőkről, fáradtságra hivatkozva, ami talán nem is volt akkora hazugság, ugyanis mikor legközelebb kinyitottam a szemem, szinte mindenki aludt. Legalább is a velem szemben ülő Liam, a mellette lévő Niall, és az én oldalamon helyet foglaló menedzserem igen, és ahogy körbepillantottam, meglepve konstatáltam, hogy a gép e részén tartózkodókkal sincs másképp a helyzet.
Azt sem tudtam, mennyi ideje repülünk, csak az alapján tudtam tippelni, hogy az ablakon kinézve a nap éppen most tervezett felkelni, így olyan reggel fél hat lehetett, ha nem később.
Igyekezve, hogy a lehető legkisebb zajt csapjam, feltápászkodtam - és az üléstől elgémberedett tagjaimnak köszönhetően – kissé esetlenül elindultam a mosdó irányába. Amennyire frissen keltnek éreztem magam, féltem, hogy el is tévedek, de szerencsémre azért nem volt akkora a gép, plusz egy elém szögezett kis tábla mutatta is az utat, így megúsztam az üléssorok közötti rohangálást, és alig egy perccel később már a miniatűr tükör előtt állva méregettem a benne álló álmos alakot. Utólag belegondolva, talán nem lett volna olyan rossz ötlet eltüntetni a sminket, mielőtt elalszok, de már késő volt ezen gondolkoznom, így inkább csak fröcsköltem egy kis hideg vizet az arcomra, az ujjaimmal megfésültem az elaludt hajamat, és elindultam visszafelé.
De amint kiléptem, szinte azonnal bele is ütköztem a tökéletes ébresztőbe.
- Bocs. – próbáltam meg egy jól irányzott kerüléssel kitérni Louis elől, azonban nem menekülhettem ilyen egyszerűen, azonnal a karom után kapott.
- Oké, nem fogjuk ezt játszani, beszélnünk kell! – fordított maga felé, én pedig erőt vettem magamon, hogy álljam a tekintetét. – Ha csak nem akarod, hogy mindenki gyanakodni kezdjen, miért vagy ilyen távolságtartó. – vonta fel a szemöldökét.
- Mit vársz, hogy viselkedjek? – kérdeztem értetlenül. – Megcsókoltál.
- Azt ne próbáld meg beadni nekem, hogy csak én akartam! – nézett rám már kifejezetten dühösen. – Ha nem csal az emlékezetem, visszacsókoltál. Nyilván nem azért, mert annyira ellened volt a dolog. – támasztotta meg a falat az egyik kezével.
- Részeg voltál. - mondtam.
Szólásra nyitotta a száját, de aztán, mint aki meggondolta magát, hátrébb húzódott tőlem, és sóhajtott egyet. Komolyan, bármit megadtam volna, hogy akár csak egy pillanatra betekintést nyerhessek a fejébe, mire gondolhat ilyenkor.
- Azért annyira nem, mint hiszed. – mondta végül, valamivel higgadtabb hangon.
- Akkor miért csináltad? – kérdeztem, miközben egyre inkább azon tűnődtem, vajon hová fogunk kilyukadni. -  És kérlek, most tekintsünk el attól, hogy visszacsókoltalak, mert te kezdeményeztél. – tettem hozzá halkan.
- Mert ezt akartam. – közölte, egyenesen a szemembe nézve. – Mert bármennyire is próbálod tagadni, te is ezt akartad.
Ezt akartam volna?
Akárhogyan is kerestem a választ a fejemben, nem találtam.
- Nézd, Louis – kezdtem. – amit aznap este elmondtam, az úgy is van. Amiket mondtam, azt tényleg úgy gondolom, segíteni szeretnék neked, de nem fog menni, ha összezavarsz nem csak engem, de saját magadat is, mert ilyenek történnek. Ha azt hiszed, azzal, hogy megcsókolsz, kevésbé fog fájni, tévedsz, mert ettől csak rosszabb lesz egy idő után. – ráztam meg a fejemet. – Nem csak neked, nekem is.
- És most mit vársz? Hogy azt mondjam, felejtsük el? – kérdezte gúnyosan.
Tulajdonképpen halványlila gőzöm sem volt arról, mit akarok, mi legyen a következő lépés. Rávághatnék egy igent, de akkor lőttek a nagy nehezen megkapott bizalmának, és az egész eddigi próbálkozásaimnak semmi értelme nem lesz. Viszont ha nemet mondok, szembe kell néznem nem csak a történtekkel, de vele is.
De ha már idáig elmentem, nem most fogok visszafordulni.
- A hotelben megbeszéljük. – mondtam végül, majd meg sem várva a válaszát, kikerültem, és elindultam vissza.
Ezzel együtt egyenesen bele az újabb bajba, így két év óta először követtem el egy olyan hibát, amit tudtam, hogy később még nagyon megbánhatok.
Mégis olyan érzésem volt, mintha ezt a hibát most száz százalékig el is akarom követni.

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy ilyen későn érkezett a rész, de a zsúfolt napnak köszönhetően nem tudtam máshogy megoldani, mindenesetre, azért remélem, nem mindenki alszik még. Továbbá hatalmas köszönet és ölelés a pipákért, kommentekért, feliratkozókért, el sem hiszitek, mennyire jó érzés olvasni, nézni őket, szóval köszönöm, köszönöm!<3 Ami a részt illeti, vegyes érzelmekkel írtam, plusz olvastam vissza, szerintem volt már jobb is ennél, és nem is sikerült úgy, ahogy szerettem volna. De ezúttal tényleg remélem, a jövőhétre összeszedem magam.
Jó hétvégét mindenkinek, és sok sikert az újabb héthez!♥
- xoxo, Sophie V.