9. - Ha törölhetném

Megöl.
Sok minden dolog megölhet minket, sőt, elég könnyen, ha mi is akarjuk. Bármennyire is szomorú ezt mondani, ezer féle lehetőség van, miképp végezhet magával az ember, ha úgy találja, egyszerűbb elmenekülni, eltűnni egy egyfajta süllyesztőben, és már csak az emlékét maga mögött hagyni. Még akkor is, ha maga az emlék már csak az ő szenvedéséről szól.
De ha az ember végleg fel akarja adni, a legjobb, ha gyorsan teszi, nem igaz?
Bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen azt feltételeznem, Louis tényleg ennyire szenved. Nem gondolhatja komolyan, ő nem… nem teheti ezt meg.
Nem egy rossz ember, bármennyire is próbálja beadni a környezetének, hogy a mindig mosolygó fiú, akiről kialakított egy képet a média és a közönség, nem létezik a jelenben, és talán soha nem is létezett. Ahogy igyekeztem tiszta fejjel átgondolni a helyzetet, és egy lehetséges megoldást keresni, felugrott, hogy esetleg bebeszéli magának az egészet, és hagyja, hogy szétmarcangolja belülről. Tudni akartam, miért csinálja. Ha nem egy esemény indította el nála ezt az egészet, akkor mi?
- Mi a fene történik veled, Louis? – nyögtem ki nagy nehezen azt a kérdést, amit előttem még senki sem tett fel neki nyíltan.
Továbbra is úgy meredt maga elé, mintha az egyetlen dolog, ami lekötné a tekintetét, a szőnyeg lenne, pedig mindketten tudtuk, hogy ez csak azért van, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Meg persze a pia és a drogok miatt, amik ki tudja, mit műveltek vele.
Ha már várnom kellett a pillanatra, amikor megnyílik, elfoglalásképp végignéztem rajta tetőtől talpig, elidőzve az arcán és a vonásain, amit előszeretettel világított meg a félig kihúzott függöny mögül előkandikáló holdfény. Bár a helyzet nem épp a legmegfelelőbb volt arra, hogy ezt megállapítsam, mégis muszáj volt megjegyeznem, hogy akármilyen nyomasztóan is fest jelenleg, még mindig túl vonzó. Mindig is tudtam, hogy a külseje is közrejátszik abban, hogy akármilyen szituációba is kerülünk, a hatása alá tud vonni, de a jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, mennyire kár érte. Valaha látásból ismertem valakit, aki amellett, hogy hatalmas tehetség volt, egy olyan egyéniséggel rendelkezett, még külsős szemlélő szerint is, amin egyből megakadt az emberek szeme.
Létezik még egyáltalán az a fiú?
- Az idő. – szólalt meg hirtelen, újra felhívva a figyelmet magára. – Az idő történik. – sóhajtotta.
Csak úgy, mint a halállal kapcsolatos mondata, ez is elég tág fogalom, elvégre nem láthatok bele a fejébe, nem tudhatom, az idő miféle szerepet játszik a történetében.
- Valami történt veled? Valami, amit el akarsz felejteni? – próbálkoztam újra.
Nem fogom feladni. Ez alkalommal nem, ő pedig nem fog elmenekülni előlem.
Beletúrt a viszonylag hosszabbra megnövesztett hajába, majd az arcát a kezeibe temette, és újra sóhajtott egyet. Habozik. Szenved. Vagy csak fáradt. Vagy mindhárom egyszerre, a változatosság kedvéért.
Tudtam, hogy keményebb módszerekhez kell folyamodnom, ha ki akarom húzni belőle a válaszokat, azonban semmi sem maradt a tarsolyomban. Semmi, kivéve egy dolgot.
 De nem voltam biztos abban, hogy készen állok bevetni a végső megoldást.
- Akarod tudni, mi az én történetem? – bukott ki belőlem, és úgy tűnt, a szám előbb döntött.
Felnézett rám, amolyan szórakozz valaki mással nézéssel, mintha csak ugratni akartam volna ezzel a mondatommal. Kaphattam volna az esélyen, hogy úgy tegyek, mintha tényleg így lenne, de az nem lett volna tisztességes játszma, ha már egyszer kimondtam, akkor az megtörtént.
- Komolyan kérdeztem. – futottam neki másodszorra, elnyomva a remegést, ami kezdte átvenni felettem a hatalmat. – Akarod, vagy sem?
Nem tudom, mennyire tűnhettem magabiztosnak, szerintem semennyire, ráadásul a lábam annyira remegett, hogy azt hittem összecsuklom, mire megteszem azt a két lépést az ágyig, hogy leülhessek mellé.
Nem akartam, hogy a gondolataim újra a körül forogjanak, mennyire elhamarkodott lépés ez a részemről, de belefáradtam a hetek óta tartó feszültségbe, ami köztem és Louis között volt, és elég volt ránéznem, hogy tudjam, ez már rég nem arról szól, ha nem mondok semmit, sértetlen maradok. Mert ez nem igaz. És ezt már tőle is hallhattam.
- Akkor kezdődött, amikor vége lett az X faktornak. – kezdtem bele, azt a csekély energiát összekaparva, amim még volt. Követve a példáját, magam elé nézve idéztem fel az emlékeket, amiket annak idején egy dobozba zártam, a kulcsot pedig jól elrejtettem. – Mivel imádtam a műsort, és mint a legtöbb résztvevő, tényleg abban reménykedtem, hogy esetleg lehet esélyem a győzelemre, eléggé megviselt, amikor kiestem. Viszont tudtam, hogy benne volt a pakliban, már az eleje óta, elvégre az is nagy szó eleve, hogy bekerültem. De nem is ez a lényeg, hiszen nem ez kezdte el azt a folyamatot, amibe belekerültem. Ez csak az előjátéka volt. – oldalra pillantottam a fejemet, hogy ránézzek, de ő még mindig a földre szegezte a tekintetét. – Szóval miután számomra véget ért a műsor, ült rajtam valamiféle általános rosszkedv, csalódottság, de mindenki szerint ez volt a normális reakció. A baj csak akkor kezdődött, amikor az eszembe jutott, hogy az apám vagy egy hete nem telefonált, pontosan azóta, hogy kiestem. Mivel már nem laktunk együtt egy ideje, előfordult, hogy mondjuk három napig nem hívtuk a másikat, de a korábbi szoros viszonyunkat nézve, már az is csodának számított.  Hiszen amíg tartott a show, mindennap beszéltünk, és sikerült valamiféle löketet adnia azzal, hogy minden egyes alkalommal elmondta, amit csinálok, az mennyire jó, és hogy soha ne adjam fel. Ez most így nyilván sablonosan hangzik, de ha az ember tizenhat évesen egyedül van egy tök idegen városban, távol a családjától, akik miatt jelentkezett egyáltalán a műsorba, akkor ez teljesen másmilyennek hat. Bár ezt nem pont neked kéne ecsetelnem. – tettem hozzá, és visszatértem a kiinduló ponthoz. – Szóval felhívtam én, de kinyomott. Azt gondoltam, biztos az irodában van, ezért felhívtam később, már este. Tisztán emlékszem, hogy amikor felvette, mennyire ingerült volt a hangja, hogy most ne zavarjam. Semmi egyéb megjegyzés, csak hogy ne. A vicces az egészben, hogy ezzel az egy mondatával sikerült elvágnia közöttünk mindent. De ez már csak akkor derült ki, amikor megtudtam, hogy amikor felhívtam, a mostani barátnőjével vacsorázott éppen. Végül is, az nem számított, hogy mi van a lányával, akiben eddig tartotta a lelket, mivel a főnökét fűzni fontosabb volt. Viszont most így utólag belegondolva, ki tudja, talán én is ezt tettem volna a helyében, ha visszagondolok az akkori Avery-re, akinek fele annyi fogalma sem volt a dolgokról, mint most. Ráadásul sokkal könnyebben hagyta magát beleveszni egy spirálba, ami egyre csak húzta lefelé. Máig nem tudom, mi vezetett el a másik okhoz, ami miatt eltaszítottam magamtól mindenkit, talán a pubertáskor, vagy a ki nem mondott elvárások velem szemben, de akkoriban sikerült az őrületbe kergetnem mindenkit, miközben saját magammal csesztem ki. Az anyám hetekig azt kérdezte magától, vajon mit rontott el velem kapcsolatban, és sikerült gallyra vágnom a bátyám kétéves kapcsolatát. Nem is tudom, talán megérdemlem, hogy a mai napig nem tud rám úgy nézni, mint az előtt. Elvégre tényleg önző voltam. Senkivel sem foglalkoztam, kivéve azzal a valamivel, ami megszállt.
Ismét oldalra pillantottam, de szinte azonnal el is kaptam a tekintetemet, amikor feltűnt, Louis eközben már engem nézett, ki tudja mióta. Ez alkalommal viszont én nem bírtam a szemébe nézni.
- Nem tudom pontosan, hogy jöttem vissza a felszínre. – folytattam. - Tulajdonképpen napok, hetek estek ki, amikre máig sem tudok emlékezni, valószínűleg mert mindet négy fal közé zárva töltöttem, besötétített ablakokkal, egy láthatatlan burokban, ami se ki, se be nem engedte a hangokat. Az egyik pillanatban olyan volt, mintha nem is léteznék, a másikban pedig már azon kaptam magam, hogy megszólaltam.
Itt megakadtam. Tudtam, hogy mi következik, de az a jelen. És a hang a fejemben már az első mondatomtól kezdve azt ordította, így is túl sokat árultam el neki. Úgy kattogott az agyam, mint még soha, amikor eljutott odáig, mit műveltem, és az izgatottságot hamar felváltotta a félelem.
Ha eddig azt hittem, Louis ellenszenves irántam, akkor ideje felkészülnöm, mire számíthatok a jövőben, ezek után. Elvégre, az én bajom mi az övéhez képest? Hiányzó darabok ide vagy oda…
Fogalmam sem volt, mennyit és meddig beszéltem, és felesleges volt azt a digitális órát nézegetnem, ami velem szemben volt a falra felakasztva, elvégre arra sem emlékeztem, mikor jöttünk ide, nem hogy a kezdésre. De az erős fénnyel világító számok szerint fél kettő múlt néhány perccel, így a legjobbnak találtam, ha ez után az este után a lehető leghamarabb eltűnhetek innen és aludhatok egy napon keresztül. Volt egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rá.
Anélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna, felálltam, és az ajtó felé indultam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy engedjem eluralkodni rajtam az akkor most mi lesz érzést.
Viszont nem bírtam úgy elmenni, hogy ne mondjak még valamit.
- Tudod – fordultam vissza a küszöbön, nem törődve azzal, hogy egyenesen a szemébe bámulok, a kifürkészhetetlen érzések medencéjébe. – nem azért mentem el hozzád akkor, hogy prédikáljak. Én lennék az utolsó személy, akinek joga lenne hozzá. De nem akarom, hogy olyan legyél, mint amilyen én voltam, Louis. És mondhatod, hogy nem tudok semmit, mert lehet, hogy tényleg így van. Viszont felismerem azt, ha valaki kétségbeesetten próbálja felhívni magára a figyelmet, amiért szenved, hogy segítséget kérjen. És te szenvedsz, és közben azt állítod, meg akarsz halni, de nem így van. Máskülönben nem lennénk most itt, ilyen helyzetben. És én segíteni szeretnék neked. De azt neked is akarnod kell. – tettem pontot a dolgok végére.
Talán egy részem azt hitte, igent mond, vagy csak reménykedett benne, mégis nagyrészt olyan gondolatok foglaltak el mindent a fejemben, amik arról szóltak, naiv vagyok, ha azt feltételezem, akarja a segítségemet. Itt ugyanis nem arról volt szó, hogy szüksége van-e rá egyáltalán.
De ő volt a legkiszámíthatatlanabb ember, akivel valaha találkoztam.
És ezt akkor bizonyította be, amikor minden reményt feladva, percekig eltartó, néma szemkontaktus után megfordultam, hogy elmenjek.
- Maradj. – törte meg a csendet. – Kérlek.



Helló mindenki!:)
Hatalmas köszönet az előző fejezethez érkezett kommentekért, pipákért, ismételten elmondom, mennyire örülök és hálás vagyok érte<3 Ha mondhatok/írhatok ilyet, taps, amiért sikerült betartanom az egy hetes rendszert, és reméljük, ezentúl sikerülni is fog, bár magamat ismerve, már előre félek, mi lesz ebből.:D A következő résszel kapcsolatban csak annyit, lehetséges a szemszögváltás, de addig át kell még gondolnom egy-két dolgot.
Köszönök még egyszer mindent, és remélem, mindenkinek jól telik a hétvégéje.:)
 - xoxo, Sophie V.