16. - Nem tudnak rólunk

Fogalmam sem volt róla, mennyi az idő, és már vagy ötödszörre terveztem ránézni az órára, de valamiért mindig akkor jutottak eszembe a megfelelő sorok, amikor nagy nehezen elszakítottam volna a pillantásomat a papírról. És tudtam, hogy ha egyszer eszembe jut valami jó, valami, amit muszáj beleírnom a szövegbe, akkor kit érdekel, mennyi az idő? Azonban amikor eljutottam addig a pontig, hogy a szemeim majd’ leragadtak, és lassan már ráborultam a papírkupacra, ami előttem hevert, nem bírtam tovább és a tekintetemet a szállodai tévé digitális órájára szegeztem.
Fél kettő. Nem is olyan rossz. Ezek szerint már három órája, a vacsora vége óta szenvedek még mindig ugyanazzal a négy sorral.
Félredobtam a tollat magam mellé, és elterültem a hatalmas franciaágyon, alaposan kinyújtóztatva az összes végtagomat, kiszabadítva őket az elmúlt órák merev börtönéből, miközben lehunytam a szemem. Kivételesen csend volt, és még a város zaja sem szűrődött be az erkély felől, így igyekeztem kihasználni ezt a ritka pillanatot, ugyanis tudtam, nem tart sokáig, hiszen ha holnap felkelek, visszatér a zaj, és ki tudja, mikor jutok újra ekkora ajándékhoz. Mármint, félreértés ne essék, tudtam, mire vállalkozok, amikor annak idején ezt az életet választottam, elvégre lényegében feláldoztam a csendet annak érdekében, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Mégis néha bármit megadtam volna azért, hogy egy órát eltölthessek anélkül, hogy tudomást vegyek bármiről, ami ehhez a világhoz tartozik, illetve hogy azon gondolkozzam, vajon mit gondolnak rólam mások. Utáltam beismerni, mégis az időm nagy részét ez a két dolog tette ki, bár a gondolkozás részre még Louis is rátett egy lapáttal, de az ő esete egyáltalán nem olyan volt, amit félre tudtam volna tenni, és néha már kezdtem azt érezni, nem is akarom. Néha már azon kaptam magam, hogy csak úgy rajta gondolkozok, és nem azon, ami vele jár, vagy ami körülveszi.
És ilyenkor van az, hogy legszívesebben arcon csapnám magam, amiért hagyom, hogy szinte minden áldott alkalommal a gondolataimba férkőzzön. Elvégre, még ha tudom is, hogy túl vagyunk már pár dolgon, ami bizonyítja, hogy egyáltalán nem vagyunk közömbösek egymásnak, ez még nem azt jelenti, hogy helyes is az, amit teszünk. De ez is egy olyan dolog, amit már számtalanszor átrágtam magamban, és sosem jutottam semmire vele kapcsolatban. Végül is, ha már egyszer megadtam magam neki, és belementem, hogy titokban folytassuk, akármit is csinálunk jelenleg, akkor nem hátrálhatok meg. De nem is akarok.
Mert akárhányszor csak hallom a belső hangot, ahogy azt mondja, a saját síromat ásom meg ezzel, kizárom, és arra gondolok, ha ez az egyetlen esélye annak, hogy akár egy kicsit is a közelében lehessek, akkor megteszem. Miért is? Talán jobb is, ha nem tudom a választ.
Nem akartam, hogy minden róla szóljon, minden hozzá vezessen vissza, de még az apámmal történteket is a háttérbe tudtam helyezni, elég volt egy lopott pillantása, amiben minden benne volt, és képes volt elfeledtetni velem mindent. Nem voltam naiv, tudtam, mire megy ki a játék.
Mindenáron magára akarta vonni a figyelmemet.
És nem tudtam nem arra gondolni, esetleg provokálni akar, mintha élvezné, hogy tudja, milyen hatással van rám. Viszont akkor már nem ő lenne az egyetlen személy, így kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, tényleg elég gyenge vagyok, ha hagyom, hogy ennyire befolyásoljanak a körülöttem lévők.
És pont ezért adtam hálát az égnek azért a pár perces csendért, amit akkor kaptam, még akkor is, ha nem tartott valami sokáig, ugyanis talán két perc telhetett el, amikor meghallottam az ajtón átszűrődő kopogást, mire felpattant a szemem. Nem sok választási lehetőségem volt, ki lehet az ilyenkor, viszont akárki is döntött úgy, hogy bekopog hozzám éjjel fél kettőkor, nyilván nyomós oka lehetett rá.
Feltápászkodtam, és az ajtó felé vettem az irányt, miközben igyekeztem a lehető legkevésbé sem álmos fejet vágni, bár tudtam, nem számít, mennyire próbálkozom, a szemem alatti karikák úgy is bizonyítják az alváshiányomat.
Elfordítottam a belső zárat, és anélkül, hogy a kitekintőn megnéztem volna, ki az éjszakai látogatóm, minden óvintézkedés nélkül kitártam az ajtót.
- Liam? – néztem résnyire nyitott szemmel a küszöbön álló személyre, de nem a meglepettség, még mindig a fáradtság miatt.
- Aludtál? – kérdezte enyhe bűntudattal a hangjában, mintha attól tartott volna, felébresztett.
Megráztam a fejem, és hátraléptem egy lépést.
- Gyere. – biccentettem, ő pedig valamivel megkönnyebbültebben besétált mellettem.
Kihajoltam és vetettem egy gyors pillantást a folyosóra, csupán csak megszokásból, elvégre tudtam, elég kevés az esélye annak, hogy valaki ilyenkor fent van a többiek közül, és még ha így is van, a lehető legkevésbé izgatná őket, mit csinálok Liammel az éjszaka közepén.
Miután becsuktam magunk mögött az ajtót, a háló felé vettem az irányt, ő pedig követett, amikor azonban meglátta az ágyon elterülő papírhegyeket, és a millió dolgot, amit rádobtam, megtorpant.
- Nem tudok aludni. – vontam meg a vállamat, és nekiálltam arrébb rakni a cuccaimat.
- Ezért szétdobáltál mindent? – érdeklődött szórakozottan.
Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.
- Valamivel csak le kellett foglalnom magam. – tartottam fel a kezemet védekezésképp, és félredobtam az egyik vizesüveget.
Miután valamilyen szinten sikerült eltakarítanom a káoszt, ami az ágyat borította, és mindketten elhelyezkedtünk, kérdőn néztem az unokatestvéremre. Elvégre, ahogy korábban elmélkedtem, valami oka csak lehetett, hogy ilyenkor jött ide.
- Hogy vagy? – kérdezte, már teljes komolysággal a szemében.
- Hogy érted? – kérdeztem vissza kissé értetlenül.
Nem válaszolt rögtön, helyette félrekapta a pillantását, és nekiállt az ágytakaró szélével szórakozni, hogy ne kelljen egyből megmagyaráznia ezt a szimpla, mégis igencsak nagy hátsószándékkal feltett kérdést. Mindketten tudtuk, hogy nem a szimpla hogylétem felől érdeklődik.
- Mármint, azok után, ami apáddal volt, tudod… - billentette oldalra a fejét.
Egészen meglepett Liam zavartsága, elvégre ő pont az ellenkezőjéről volt ismert. Talán nem is tudok olyan alkalomról, amikor ennyire zavarta őt volna, hogy kínos témáról beszélgetünk, hiszen bármennyire is ritkán tudtunk találkozni, akkor is egymás bizalmasai voltunk. Így természetesen nem vettem rossz néven az érdeklődését a felől, hogy mi történt pár napja New Yorkban, de az még nem azt jelentette, hogy szívesen beszélek róla.
- Nézd, Liam, ha arra vagy kíváncsi, összetörtem e lelkileg, amiért elveszi azt a nőt, akkor a válaszom nem. – mondtam.
Nem tűnt meglepettnek a válaszom miatt, de ezt betudtam annak, hogy túl jól ismer.
- De boldog sem vagy. – jegyezte meg.
- Mikor voltam én utoljára boldog egy olyan dolog miatt, amihez neki is köze van? – kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban.
- Oké, ne haragudj, igazad van. Csak aggódom.
- Miért? – nevettem fel idegesen.
- Mert nem akarom, hogy az történjen, mint két évvel ezelőtt. – vágta rá, talán kissé hevesen, de gyorsan kapcsolt. – Sajnálom. Tényleg. Ezt nem kellett volna.
Megráztam a fejemet. Nem akartam haragudni rá, bár mindketten tudtuk, olyat hozott fel, amit nem kellett volna, és talán ha nem is róla lett volna szó, akkor ki is borulnék, de előtte eleve felesleges volt bármit is titkolnom ezzel kapcsolatban, hiszen mindent tudott.
Vagyis, majdnem mindent.
- Mindegy. – mondtam. – Én csak annyit kérek, ne aggódj feleslegesen. Nincs semmi baj, és igyekszem is kihasználni ezt. Elmondanám, ha bármi lenne.
- El? – kérdezett vissza, mintha csak megerősítést várna az előző mondatomra.
Felpillantottam a lepedő bámulásáról, egyenesen a szemébe. Sikerült kiolvasnom a bizonytalanságát velem kapcsolatban, ami tényleg keveredett egyfajta aggodalommal, de a mellettük lévő gyanakvást sem tudtam szem elől téveszteni. Nem tudtam, hogy ez azért volt, mert jelenleg nem bízott meg bennem annyira vagy, mert attól félt, megmakacsolom magam, és nem leszek hajlandó beavatni, ha tényleg baj van. De teljesen lényegtelen, melyik opció volt a megoldás, megerősítést várt, és tisztában voltam vele, ha rábólintok a kérdésre, azzal a lendülettel hazudni fogok. Elvégre nincs minden rendben. Még ha nem is az apámhoz van köze, akkor sincs. De Liam nem tudhat róla.
Nem árulhatom el Louis-t.
- El. – húztam egy óvatos mosolyra a számat.
Némi megkönnyebbültség futott át az arcán, és az aprónyi gyanakvás és annak a kétszeresét kitevő bizonytalanság egy csapásra eltűnt, mintha ott sem lett volna, a szemei újra megteltek azzal a csillogással, amik mindig is ott voltak. Ettől pedig én könnyebbültem meg.
Már csak az hiányzik, hogy aggódjon.

Kicsit sem csodálkoztam azon, hogy a Liammel történt beszélgetés után sem tudtam elaludni, sőt, hogy talán még kétszer annyi mindenen járt a fejem, mint amennyin előtte, de azok után, hogy ismét egy pofátlan hazugságot hajítottam a már igencsak magas kupacra, talán meg is érdemeltem.
Az oldalamra feküdve gyűrtem magamhoz az ágyneműt, miközben nyitott szemmel meredtem magam elé, a hálószoba erkélyén beszűrődő fényt figyelve. Azon gondolkoztam, vajon mennyivel érezném magam jobban, ha otthon lennék, a saját szobámban, a saját ágyamban, de arra a következtetésre jutottam, hogy az elmúlt hónapokban pont annyi időt töltöttem otthon, mint amennyit egy turnéállomás hotelszobájában szoktam, így akkora különbség nem lenne. Arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha a saját szobám olyan lenne számomra, mint egy menedék, és akkor bármikor, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, szükségem van a magányra, odamenekülhetnék. De tudtam, hogy amíg a szenvedésem emlékei oda kötnek, kénytelen leszek másik menedék után kutatni.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, de újabb kopogásra lettem figyelmes, de ez alkalommal pontosan tudtam, kit fogok az ajtóban találni, ha kinyitom. Színlelhettem volna alvást, hogy ne kelljen beengednem, de úgy éreztem, talán ő az egyetlen esélye, hogy megfeledkezzek a fejemben kavargó gondolatokról és tényleg aludni tudjak.
- Miért nem alszol, Louis? – dörzsöltem meg a szememet, miután becsuktam mögöttünk az ajtót és szemben találtam magamat az említett személlyel.
Elég volt egy pillantást vetnem rá a sötétben, és levágtam, hogy nincs rendben. De csak akkor bizonyosodtam meg róla igazából, amikor a szobába beszűrődő holdfény megvilágította az arcát, megmutatva ezzel a vörös szemeit.
- Mi a baj? – léptem közelebb hozzá, ő pedig megrázta a fejét.
- Nem megy… Nekem ez nem megy. – mondta, kétségbeeséssel a hangjában.
- De mi nem megy? – próbálkoztam tovább.
- Nem tudom végigcsinálni ezt az egészet. Én meg fogok őrülni, mire vége lesz ennek a hisztériának. – dörzsölte meg a homlokát idegesen, miközben folyamatosan hátrált tőlem.
Több lehetőséget is láttam, mire érthette az előbb mondottakat, de mivel egyikre sem adott konkrét célzást, félve, mégis kénytelen voltam arra következtetni, az egész szó alatt tényleg az egészet érti.
Fel akarja adni.
- Mi történt? – kérdeztem, miközben tettem egy újabb lépést felé.
Ismét megrázta a fejét, bár ez alkalommal mintha már kevésbé hevesen, ami egyet jelentett azzal, hogy az előbbi rohama kezd csillapodni.
- Nem tudok beszélni róla. – suttogta. – Kérlek, hagy ne kelljen beszélnem róla!
Én voltam az utolsó személy, aki erőltetni akarta bármiben is, így csendben bólintottam, és megvártam, amíg valamilyen szinten lelassul a szapora lélegzetvétele.
Nem tudtam, mi történhetett, ami pánikrohamot váltott ki belőle, de jelenleg nem az számított, hanem, hogy megnyugodjon, és ha ehhez az kellett, hogy ne beszélgessünk róla, akkor minden bizonytalanság nélkül félretettem az összes kérdésemet.
- Nem kell. – mondtam.
A szemembe nézett, először, amióta belépett a szobába.
- Maradhatok? – kérdezte bizonytalanul. – Kérlek.
Ez alkalommal viszont én voltam az, aki ragaszkodott hozzá.
Nem tudtam aludni, még úgy sem, hogy a feje az ölemben volt, miközben az egyre lassuló, egyenletes légzését hallgattam, ami azt jelentette, már alszik. Ott volt mellettem, mégsem nyugodtam meg teljesen, de a kétségeim nagy részét valóban sikerült elfelejtenem egy rövid időre. De ott és akkor minden eddigi gondolataim helyét átvette egy sokkal rosszabb, aminek elég volt egyetlenegy pillanatra felbukkannia, és már is átvette az irányítást az érzéseim felett.
Igenis tudom a választ arra a kérdésre, miért akarok annyira a közelében lenni, hogy még az eltitkolt kapcsolatunkba is belemenjek, nem számít, mennyire próbálok meg tudomást sem venni a tényről, ami egyre többször bukkan fel a fejemben. Hiszen hosszú idők óta először voltam annyira biztos valamiben, mint abban, hogy minden kétségbeesett próbálkozásom ellenére, menthetetlenül és a lehető legrosszabb módon beleszerettem Louis-ba.




Sziasztok!:) Megdöntve a személyes rekordomat, sikerült 6 nap elteltével hoznom az új fejezetet, de szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ez a csoda is csak egyszer fog megtörténni, mindenesetre remélem, ezzel sikerül visszaállnom a szombati rendszerre.
Először is, szeretném megköszönni a pipákat és kommenteket, nagyon jó érzés volt látni és olvasni őket, mint mindig, főleg, hogy azt írtátok, tetszik, amit olvastok, ami még külön örömmel tölt el.:) Szóval köszönök szépen minden!<3

Remélem, mindenkinek jól telik a hétvégéje, és ha minden jól alakul, jövőhét szombaton jelentkezem az újabb fejezettel.:)

-xoxo, Sophie V.