43. - 48 óra

Hálát adtam az égnek, amiért a napok nem teltek olyan kínzó lassúsággal, mint amikor ez az egész időszak elkezdődött, és hogy ez a pár hónap tulajdonképpen majdhogynem pillanatok alatt lezajlott, anélkül, hogy akár egy másodpercre is visszagondoltam volna bármire is, ami a múltban történt. Na, nem mintha lett volna lehetőségem, elvégre amint hazajöttem, a körülöttem lévő emberek mintha csak tenni akartak volna a felől, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe semmi, ami kizökkenthet a munkából, bár ezt betudtam a még mindig frissnek számító menedzsmentváltásomnak.
Mikor majdnem öt hónappal ezelőtt aláírták a papírokat, miszerint onnantól kezdve hivatalosan is a Modest! menedzsment felel értem és a karrierem további rendben tartásáért, jóformán egy egész napot voltam kénytelen eltölteni a bicskanyitogató hangulatú irodaházban, összezárva néhány régi ismerőssel, akik képtelen voltak akár egy pillanatra elfordítani a pillantásukat tőlem. A kényelmetlen bámulásuk talán nem is lett volna olyan zavaró, ha egy; az első találkozásunk nem úgy történt volna, ahogy éppen kirohanok az épületből és kettő; nem lettem volna pontosan tisztában mi miatt, vagy inkább ki miatt nem tudnak nem úgy nézni rám, ahogy.
A legfurcsább az egészben az volt, valamiért mégsem azt kaptam, amire számítottam, mármint a folyamatos pásztázást és fürkésző pillantásokat leszámítva. Mondjuk nem sokat tudhattam az ott folyó dolgokról, leszámítva azt a néhány részletet, amiről a fiúkon keresztül tudomást szerezhettem, de figyelembe véve a tényt, nem mondhattak túl sokat, és egyenesen nem is szándékoztak belekeverni ebbe az egészbe, kegyetlenebbnek képzeltem. Alapozhattam ezt a pletykákra, alapozhattam ezt a fiúkra, lényegtelen volt, ha már sikerült megtapasztalnom saját magam, milyen, ha velük dolgozok; ők figyelembe vették a magánéletemet, én pedig figyelembe vettem, hogy nyilvános életet is kell élnem, ahhoz pedig szükségem van rájuk. Morbid vagy sem, csapatmunka volt, ahol mindenki tisztelt mindenkit, abban az esetben, ha a csapatmunka valóban működött, és azzal, hogy betették mellém Corinne-t, gondoskodtak róla, hogy így is legyen.
Ami még nagyobb megkönnyebbülést okozott, hogy egyetlen ismerős arcot sem láttam a saját csapatomban a fiúk csapatából, akikkel már találkozhattam korábban, de ezt betudtam annak a feltételezésnek, miszerint bármit megtennének, csak ne legyek Louis közelében, és ne tudjak róla semmit.
Amitől akaratlanul is rám tört a hányinger.
Nem kerestem, nem kérdeztem felőle és ugyancsak igyekeztem nem gondolni rá, akármennyire is bizonyult lehetetlen feladatnak, főleg az új albumuk kikerülésének idején, amikor is a csapból is ők folytak, nem csak az irodaházban, hanem mindenhol. Figyelembe véve a tényt, hogy közreműködtem az albumon, továbbá, hogy a szakításunkat még mindig nem közölték le, nem úsztam meg a kérdezősködést, valahányszor sajtó közelbe kerültem, ahol újra és újra emlékeztettek rá, mennyire szerencsések vagyunk, amiért így egymásra találtunk, én pedig a világért sem romboltam volna le ezt a képet. Egyrészt, mert nem akartam botrányt, másrészt pedig Louis nem ezt érdemelte.
Egyikünk sem érdemelte volna.
Ha már valamikor kitalálják az okot, miért mentünk szét, legyen az valami kevésbé, hogy is mondjam, valóságos.
Nem mintha nem kellett volna számtalanszor ellenállnom a kísértésnek, miszerint ismét felkeressem, és adjam át magam ismét a folyamatnak, ami egyszer már majdnem tönkretett mindent. Nem mintha nem villantak volna fel előttem az emlékképek, kizárva ezzel a külvilágot, csak hogy pár másodpercig azt játszhassam, olyan, mint régen.
Csak hogy pár másodpercig szerethessem anélkül, hogy bármilyen bűntudatot éreznék.
Bármennyire is szervezkedtek sikeresen körülöttünk az ügyben, hogy még csak véletlenül se találkozzunk újra majdhogynem hónapokig, pontosan egy héttel az újabb turnéjuk kezdete előtt futottam beléjük az egyik tévé stúdió székházánál, és bár alig tartott pár másodpercig a viszontlátás, épp elég volt arra, hogy az elkövetkezendő napokban egy szót alig bírjak kinyögni. Akármilyen gyorsan is fordultam el, a hátamat égető tekintetéből tudtam, hogy észrevett, és ez be is bizonyosodott, mikor egy óvatlan pillanatban ismét rásandítottam, még mielőtt becsapták volna előttem a kocsiajtót, ezzel ismét elzárva előle.
Ha azt mondom, minden maradék önuralmamra szükségem volt, hogy ne tépjem fel és ne rohanjak utána, akkor talán gyengén fogalmazok.
Ahogy akkor is, mikor azt mondom, pengeélen táncolok vele kapcsolatban, valahányszor csak eszembe jut, mit tett velem, mit tettem én vele, és ami a legfontosabb, mit tettünk egymással.
- Miért nem lepődök meg azon, hogy nem figyelsz? – érkezett a kérdés Corinne részéről, ami visszarángatott a valóságba, ahol éppen a Hits Radio székházának folyosóján sétáltunk a felvétel szoba felé, egy rövid interjú erejéig.
- Bocs. – motyogtam, figyelmen kívül hagyva a hangjából áradó cinizmust, amit azóta részesített előnyben velem szemben, mióta valahogy tudomást szerzett a Louis-val való találkozásomról Los Angelesben.
Bár a világért sem mondta volna ki nyíltan, tagadni nem bírta, mennyire nem tetszik neki a dolog, noha számtalanszor emlékeztettem rá, nincs miért aggódnia, Louis a szemembe sem bír nézni, és ezt a legutolsó találkozásunkkor tökéletesen levehettem.
- Koncentrálj, és ne feledd, amit mondtam, nem tartozol magyarázattal senkinek! – emlékeztetett, ahogy egyre közelebb értünk a megfelelő szobához.
- Valahogy azért csak meg kell magyaráznom, miért szakítottunk. – mondtam görcsbe rándult gyomorral.
Utáltam, hogy rám hárult a feladat, miszerint közölnöm kell a nagyközönséggel, már nem alkotunk egy párt, de mindenki ragaszkodott hozzám, arra hivatkozva, a fiúk jelenleg nem engedhetnek meg magunknak még egy botrányt.
A forgatókönyv szerint túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy a másikkal foglalkozzunk és ezért kicsit eltávolodtunk egymástól, de természetesen barátok maradtunk, és még mindig közel állunk egymáshoz, ami egyet jelent a jó viszony nyilvános fenntartásával, hogy boldogítsuk a népet és biztosítsuk őket a felől, minden a legnagyobb rendben.
Az előkészületek a bennfentesekkel annyira profik voltak, hogy ha külsős lennék, talán tényleg elhinném, hogy ez történt, de tekintve, hogy nyakig benne vagyok, az igazság továbbra is a nyomomban lesz és kínozni fog, míg egy szép napon végleg az őrületbe kerget.
- Nem kell, Avery. – sandított rám a menedzserem. – Kérdéseket fognak feltenni, és te válaszolsz rájuk. Magadtól nem kell semmit sem mondanod. Megnyugtatlak, hogy ő sem fog. – sóhajtott. – Na, nem mintha akarna. – tette hozzá alig hallhatóan, mire felkaptam a fejem.
- Ugye tud róla? – szegeztem neki a kérdést enyhe kétségbeeséssel a hangomban.
A gondolat, hogy Louis esetleg semmibe sincs beleavatva, miközben engem dróton rángatnak, adott valami elképzelést a felől, mit akarhatnak elérni ezzel az egésszel; egy újabb ütést felé.
Ebbe pedig nem mentem bele.
- Hogyne tudná. – forgatta a szemeit Corinne, majd vetett rám egy rosszalló pillantást. – Csak nincs túlságosan oda az ötletért. Mint általában, ha olyan történik, amit nem akar.
Bár egy részem megkönnyebbült, egy másik mégis kétségek közt őrlődött, attól tartva, talán hazudik, elvégre nem most lenne rá példa először, hogy Corinne eltitkol előlem valamit, azt gondolva, számomra így a legjobb, holott egyáltalán nem. Én pedig belefáradtam abba, hogy mások döntsék el, mi a jó nekem. Mindenesetre befogtam a számat, és inkább figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, már csak azért is, mert megérkeztünk a felvételszobába, noha leginkább, hogy még csak véletlenül se mutassam ki, övön aluli volt.
Amint beléptem az ajtón, ismét előnyben részesítettem a másik Avery-t, aki gondtalanul reagált az adás alatt elhangzott összes viccre, és még a kérdésekre is képes volt normális választ adni, egészen addig, míg el nem érkeztünk ahhoz a bizonyos témához, amitől még ő is rettegett.
Az egyetlen témához, ami sebezhetővé tette.
- Szóval, Avery, ha már a jó zenei ízlésnél tartunk, amiről el tudunk vitatkozni, ahogy látom… - nevetett rám a már ismerős műsorvezető a fejhallgatóját igazgatva. – muszáj megjegyeznem, mennyire lenyűgöző dalszövegeket alkotsz, nem csak a saját dalaidnál, de másoknál is, ezzel sokszor slágereket alkotva. Itt van például a listák elején álló Four album és az azt tartalmazó személyes kedvencem, a Spaces, ami ha jól értesültem, nem csak Niall érdeme, már ami a szöveget illeti.
- Igen. – bólintottam még mindig mosolyogva, noha beül majd szétvetett az ideg, attól tartva, hamarosan elérkezünk a helyben vagyunk részhez. – Most már legalább tudod, mi történik, ha unatkozunk a turnén. – tettem hozzá, amit nevetessél jutalmazott, mire kaptam egy elismerő pillantást Corinne-tól a szoba másik végében, miszerint jól csinálom.
Eddig.
- Engem inkább az érdekel, mennyire igaz a pletyka, miszerint te ihletted nem egy dalukat arról az albumról, függetlenül attól, ők írták e az adott szöveget, vagy sem. – vett egy nem várt fordulatot a beszélgetés.
A szemeim akaratlanul is golflabda nagyságúra nyíltak, miközben hálát adtam az égnek, hogy a külvilág ezt most nem látja.
- Nem értem, mire gondolsz. – válaszoltam lassan, miután valahogy sikerült megerőltetnem magam egy mondat erejéig.
Nekem nem erről kéne most beszélgetnem.
- Azt ne mondd, neked még nem tűnt fel, mennyire sok utalás van bennük a kapcsolatokra!
- Hát nem hiszem, hogy pont az enyémre. – köszörültem meg a torkomat, leplezve a zavaromat.
- Sokak szerint ezek amolyan válaszok az általatok írt Spaces-re, külön neked címezve, bár itt én leginkább a No Control és Change Your Ticket című dalokra gondolok.
Bár hónapok teltek el az album megjelenése óta, a lehető legjobban igyekeztem elkerülni, hogy meghallgassam, egyedül a kislemezeket és a Spaces teljes verzióját hallhattam, már csak azért is, mert egy stúdiózás alkalmával Troy volt olyan rendes, hogy lejátszotta nekem, bármennyire is ellenkeztem az időhiányomra hivatkozni, miközben takarni próbáltam a pánikot a hangomban. Nem arról volt szó, hogy nem voltam kíváncsi, mit sikerült összehozniuk, ha már ennyit dolgoztak vele és ekkora sikert arattak. Mert az voltam. De meghallgatni egy egész albumot, ami tele van olyan szöveggel, amiről pontosan tudom, van olyan, amelyikhez közöm van, hónapok ide vagy oda, friss volt. És durva.
És egy tökéletes ok, amiért vissza tudtam volna menni Louis-hoz.
- Biztosíthatlak, nem tudok arról, hogy bármelyiknek is köze lenne hozzám! – ráztam meg a fejemet.
Igyekeztem megőrizni a maradék nyugalmamat, de éreztem, hogy az irányítás szépen lassan kicsúszik a kezem közül, nem számít, mennyire próbálkozok.
- Mindjárt gondoltam. – nevetett fel a műsorvezető ismét. – Azért vessünk egy pillantást az ominózus dalokra. Köszönjük szépen, Avery, egy élmény volt. Most pedig következzen a No Control! – zárta le a beszélgetést, majd néhány gombnyomás után már el is indult a dal, mire levette a hatalmas fejhallgatót, jelezve, már nem vagyunk adásban.
A tekintetem automatikusan Corinne-ra kaptam, aki csak a fejét rázta, de abban a pillanatban meg nem tudtam volna mondani, azért mert hibáztam, vagy, mert a műsorvezető hibázott a kérdésekkel, tulajdonképpen nem is érdekelt.
Az egyetlen dolog, amire figyelni tudtam, a dal volt, ami a háttérben szólt.
Dalokat írt rólam. Válaszként. És én hónapokig észre sem vettem.
A gondolatok minden egyes pillanatban duplázódtak, ezzel lassacskán elérve, hogy szétmenjen a fejem, ha csak nem teszek valamit ellene, de ez alkalommal hagytam, hogy összezavarjanak, ezzel arra ösztökélve, ne is agyaljak tovább a döntésemen. Ismét két tűz közé kerültem, de most már pontosan tudtam, mit akarok, még ha az a világ legnagyobb őrültségével is volt egyenlő a részemről, már ha vállalom a kockázatot.
Márpedig vállalni akartam.
Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna a szobában tartózkodókra, felpattantam, és amilyen gyorsan csak tudtam, az ajtó felé vettem az irányt, amit egy mozdulattal feltépve rohantam tovább, nem törődve a nevemen szólongató kiáltásokkal.
- Várj már meg! – ért utol mégis Corinne, mire egy pillantást sem vetve rá ráztam le a kezét a vállamról.
- Beszélnem kell vele. – közöltem monoton hangon, miközben egy pillanatra sem álltam meg.
- A világ másik felén van, Avery.
- Nem érdekel, hol van! – csattantam fel, ahogy felé fordultam, életemben talán először emelve meg a hangomat vele szemben. – És az sem, ha nem tetszik neked ez az egész. Nem érdekel. – hangsúlyoztam ezt a két szót, végig a szemébe nézve. – Oda fogok menni, veled vagy nélküled. Te is tudod, hogy meg fogom tenni.
Hát hogyne tudta volna.
Máskülönben nem ismert volna elég jól.
Egy ideig egy szót sem szólt, úgy álltunk a folyosó közepén farkasszemet nézve, miközben az épület zajain kívül semmit sem lehetett hallani körülöttünk.
- Két napod van, mielőtt továbbmennek. – mondta végül. – De minimum egy nap, mire odaérsz. Szerzek neked egy gépet, és ha szerencséd van, holnap ilyenkor már ott vagy.
- Köszönöm. – suttogtam, de nem vártam meg a reakcióját, azzal a lendülettel sarkon fordultam, és továbbrohantam, mintha minden egyes másodperc számított volna.
Két napom van, hogy visszaszerezzem Louis-t.




Helló drágáim!
Először is nagyon boldog vakációt mindenkinek, remélem sikeresen kiélveztétek az első napot és már van vagy ezer programotok velem ellentétben (hehe)!<33 Megérdemlitek, hogy pihenjetek, nem volt egyszerű évünk, szóval használjátok ki jól. Én mindenképp így fogok tenni, ha már lesz időm, és végre behozhatom az összes lemaradásomat itt is és máshol is egyaránt, továbbá igyekszem leszokni a késői posztolásokról és csúszásokról, aztán meglátjuk, hogy sikerül.:)
Másodszor; végtelenül hálás vagyok az előző részhez érkezett összes visszajelzésért, komment és pipa formában egyaránt, továbbá megköszönni, hogy egyáltalán itt vagytok és olvastok, amit sajnos elég kevésszer említek meg, de így van, szóval nagyon-nagyon köszönök mindent!<333 Ti vagytok a legjobbak, tényleg nem győzöm hangsúlyozni.
Harmadszor pedig már korábban említettem, miszerint közeledünk a lezáráshoz, ami annyit jelent, ezen kívül még két fejezet van hátra, plusz az epilógus, legalább is a terveim szerint, de ahogy mondtam, nem tűnök el, legalább is nem terveztem még egy ideig.:)
További kellemes hétvégét drágáim, nem mondom, hogy sok sikert, inkább kellemes hetet, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!<3

u.i: Kíváncsiságból, volt valaki közületek a bécsi koncerten?:)

-xoxo, Sophie V.